2013-ban hiába volt bombasiker a Családi üzelmek, minden pozitívuma ellenére azért Rawson Marshall Thurber filmje igencsak kendőzetlenül nyúlt olyan hasonszőrű alkotásokból, amelyek valamilyen diszfunkcionális család (vagy kisebb közösség) kényszerű együttműködését hivatottak bemutatni. A Családi üzelmek leginkább a 2006-os Rumlis vakációval rokonítható, ám ez semmiképp sem minőségbéli hasonlóságokat jelent ebben az esetben...

Szóval a történet egy olyan családról szól, akik képtelenek együttműködni. Mindenki nagyon öntörvényű és a családtagok tökéletesen elvannak a saját kis világukban. A családfő (Robin Williams) már-már küldetésszerűen próbálja a régi családi harmóniát újfent előidézni, ezért egy össznépi kiruccanásra invitálja szeretteit a Sziklás-hegységbe.

Ritka az olyan vígjáték, amiben kis túlzással az égvilágon semmi nem működik, ám mostani filmünk esetében gyakorlatilag ez a helyzet. A karakterek förtelmesek, nincs egy szimpatikus figura sem, akinek legalább a poénjain lehetne nevetni néhányszor. Ez a család négy idióta kreténből áll, kiknek a túráját nézve folyamatosan az a kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy négy ennyire eltérő személyiség hogyan élhet még ma is családként, anélkül, hogy kinyírták volna egymást? A gyerekek kiállhatatlan férgek, a feleség pedig egy hisztis, elkényeztetett liba. Ilyenkor a nézőben felébred a remény, hogy talán a családösszetartó apuka karaktere menti meg a filmet, de ő is egy felelőtlen, kétbalkezes vesztes. Elvégre mit lehet mondani egy olyan apukáról, aki szervezés nélkül találja ki a családi túrát, úgy, hogy még lakókocsit sem tud vezetni? Nyilván a film akkor dögunalom lenne, ha egy tipikus álomcsaládot mutatna be, de itt konkrétan a karakterek közötti kémia teljes hiányára gondoltam. A poénok poénhelyek ebből kifolyólag nem is csattannak akkorát. A helyzeten ráadásul az sem segít sokat, hogy a film inkább vizuális humorra gyúr, melynek vitathatatlan csúcspontja vagy mélypontja (ki hogy érzi) az a pillanat, amikor egy tisztességes adag fekália zúdul Robin Williams nyakába.

Úgy látszik, hogy Barry Sonnenfieldnek és bandájának még egy egyszerű road movie alapot is sikerült a pokolba taszítania, mert egyszerűen nincs lelke vagy megfogó hangulata a filmnek. Olcsó húzás napsütötte amerikai tájképekkel és mókás utazózenével összeollózott montázst elsütni egy road movie-ban, de a Rumlis vakáció esetében még ez is dobott volna valamelyest az összképen. A szürreális szituációk egyáltalán nem működnek jól, mindenki a racionális gondolkodás legkisebb hányadát bevetve cselekszik. A film sablonosságát gondolom már meg sem kell említenem, hiszen ahogy az ilyen vígjátékokban lenni szokott, a család tagjai ennyi együttlét után fokozatosan rádöbbennek arra, hogy azok az emberek, akikkel egy házban laknak, valójában jó arcok. Annyi pozitívum jár az alkotóknak, hogy legalább ezeket a kliséket sikerült viszonylag sallangmentesen eldurrogtatni.

A Rumlis vakáció egy felettébb idegesítő, felesleges alkotás, ami szembemegy mindennel, amit úgy hívnak, hogy jó ízlés. Semmi eredetiség nincs benne, de legalább nem kibírhatatlanul hosszú. Aki meg kíváncsi egy olyan elbaszott famíliára, ahol felnőtt emberek sikítófrászt kapnak egy mosómedve láttán, és az alkotók elvárják tőlünk, hogy ezen nevessünk percekig, annak szíve joga eldönteni, hogy kíváncsi-e erre a szutyokra vagy nem.

3/10