Az utóbbi években bármennyit is fejlődött az európai filmgyártás, sajnos még manapság is előbukkannak olyan alkotások, amelyek komoly csalódást okoznak. Alapvetően megértő vagyok az emberekkel és el tudom fogadni mások véleményét, de jelenleg az a helyzet, hogy nem tudok egy olyan személyt elképzelni, akinek a kedvencei között szerepelne a németek Oscar-díjra pályázott produkciója, a Szerelmes nővérek.
Filmünk két arisztokrata nővérről szól, akik kissé bolondosak ugyan, de nagyon összetartóak és bármit megtennének egymásért. Az arisztokraták életét kissé felforgatja az a hír, hogy a neves költő, Friedrich Schiller (Florian Stetter) látogatást tesz a birtokon. A nővérek természetesen annak rendje és módja szerint beleszeretnek a férfiba, amit egymás előtt nem is titkolnak. Ám az ilyenkor jól bevált séma szerint ez a kapcsolat egyre több feszültséget és vitát eredményez a nővérek, ezáltal a birtokon élők között is. A hármas viszony azonban Friedrich-et is arra sarkallja, hogy elgondolkozzon az eddigi életén.
Rengeteg filmet láttam már életemben, ezért pontosan tudom, hogy vannak olyan darabok, amelyek élvezhetőségéhez szükség van egy jó adag türelemre és figyelemre. A Szerelmes nővérek ritmusát azonban nagyon nehéz azonosulni. A film elején rengeteg név hangzik el, a vágás is sokszor zavarba ejtő. Ebből a kavalkádból nyújt néha mentőövet a narrátor "megjelenése", de érzésem szerint a kelleténél kevesebbszer szólal meg. Ennek ellenére maga az egész mű megvalósítása regényszerűre sikeredett. A film ugyanis az alapszituáció ösvényéről letér egy idő után, és több cselekményszálat göngyölít fel, ami mérhetetlen fokú unalommá manifesztálódik a későbbiekben. A kisebb történeti átfedések pedig annyira átláthatatlanná teszi helyenként a cselekményt, hogy csak vázlatosan tudjuk, hogy mi is történik éppen a vásznon. Bár lehet, hogy e szavakat csak az unalomból fakadó, fokozódó érdektelenség mondatja velem. Nagyon igazságtalan dolog lenne képernyőképes koncepciónak csúfolni a Szerelmes nővérek alapját, egy ENNYIRE lassú folyású, kimért tempójú sztorinak nem a mozivásznon lenne a helye.
Az a legszomorúbb az egészben, hogy meg sem éri végigszenvedni a bő kétórás játékidőt. Nem éreztem azt, hogy a karakterek fejlődtek volna, nem volt kerek a történet, és összességében sem nyújt olyasmit, amit korábban ne láttunk volna már. A film lendülete is nagyon ingadozó: többségében érdemi események pár levélváltáson és lassú párbeszéden kívül nem is történnek, de bizonyos időközönként elérkeztünk a filmnek olyan pontjaira, ahol a rendező-forgatókönyvíró nagyon kapkodósan, mindenféle előjel nélkül viszi tovább a nézőket. Kétlem, hogy az alkotók miután elkészültek, végignézték volna, hogy milyen filmet is csináltak. Mert erre sok mindent rá lehetne mondani, de azt, hogy egy szép ívű, nagy egész lenne, azt semmiképpen sem.
Még a műfaj szerelmeseinek sem ajánlom e német produkciót. Aki mégis rá akarja szánni magát, az jobban teszi, ha gyötrelmes két órára készül fel. A díszletek és a jelmezek megérdemlik a dicséretet, de ez sajnos nem több egy szépen becsomagolt semminél.
4/10
