DISCLAIMER: A posztot csak az vegye magára, aki magára ismer benne.
Azt már egyre inkább kezdem elfogadni, hogy moziba csak akkor érdemes járni, ha az ember nem akarja élvezni a filmet. Igazából már ott tartok, hogy amit nem sikerül sajtóvetítésen vagy premier előtti nyereményjeggyel látnom, és még valamelyik budapesti művészmoziba / MoM Park feliratos - OV verzióira sem jutok be, arról inkább le is mondok. Némiképp szerencsétlenségem, hogy azok a filmek, amelyekből a forgalmazó nem mer sajtóvetítést tartani, jellemzően csak a Cinema City műsorára kerülnek fel, így például a meglepően jó Útvesztő kedvéért egy 5-6 fős lánycsapat folyamatos pofázását kellett végigszenvednem. De nem célom, hogy megszülessen az ötezredik poszt arról, hogy a moziban mekkora tahók az emberek, egyrészt mert sokat én sem tudnék hozzátenni, másrészt aki most éppen ezeket a sorokat olvassa, az már jó eséllyel nem a szándékolt célközönség tagja. (Ha valakit mégis inkább ez érdekel, itt kezdje mondjuk az olvasást.) Hanem azokról az emberekről szeretnék írni, akik elvileg a legnagyobb szenvedéllyel viseltetnek a filmek iránt, és akiknek munkáival nap, mint nap ("minek futtatják már indexen megint ezt a szar blogot") találkozhattok, ha érdeklődtök a hasonló témák iránt.
A héten történt, Parkoló vetítése a Puskinban, szokás szerint 10 perccel később kezdünk, mert a rutinos forgalmazók már előre tudják, hogy a fél társaság úgyis csak akkor esik be (nem tagadom, velem is előfordult már). Már sötétednek el a fények, a stúdiólogók és a főcím is lementek, de nem messze tőlem még két 60 feletti hölgy javában beszélget (egyre inkább halkulva, de a mozi csendjében mégis borzasztóan hangosnak tűnik ez). Végül 3 sorral odébbról szól rájuk valaki, aminek egy jó 30 másodperces késéssel foganatja is lett. És hogy ez egyedi eset lett volna? Dehogy. (Egyébként amióta ezeket a sorokat képernyőre vetettem, a Foxcatcher-t konkrétan végig is dumálta egy páros...) Tudnám sorolni, hogy a Birdman alatt valaki éppen viberezéssel múlatta az időt (igen, még ezt is láttam, mert pont a képembe világított), és töredelmesen bevallom, a film egyik dialógusát pont azért hallgattam csak fél füllel, mert közben nagyon vizuálisan próbáltam elképzelni, hogy az illető pontosan melyik testrészébe fogom feldugni a telefont. De talán évek múltán is emlékezni fognak a résztvevők arra az Amerikai botrány sajtóra, amikor a 10 perc után kitörő hangos horkoláson nagyobbat nevettünk, mint a film bármelyik poénján.
De az ilyenekhez hozzáedződik az az ember, aki minimum háromszor megfordult a Westend mozijában, ugyanakkor éppen az a sokkoló, hogy mindezt nem kőbuta tinédzserektől látja az ember, hanem olyan őszes halántékú filmkritikusoktól, akik (remélhetőleg) már akkor is ezt csinálták, mielőtt én még megszülettem volna. Sok esetben pedig még pénzt is kapnak érte. Mert megértem, hogy a szenvedély esetleg megkopik ennyi idő múltán, de a szakmaiságnak és a profizmusnak elképzeléseim szerint éppen ellenkező skálát kéne bejárnia. Úgyhogy ha valakinek vannak bármilyen illúziói is azzal kapcsolatban, hogy miért születnek olyan kritikák, amelyek már magukat a filmeseket is felháborítják, ne legyenek: ha legközelebb mész trollkodni valahova, hogy a "tisztelt cikkíró biztosan nem nézte a filmet", 60% esélyt minimum adok annak, hogy igazad lesz és éppen facebookozott vagy aludt közben. De például az alapvetően nem filmes portálok írásainak minőségéből már messziről leszűrhető, hogy a szerző nagyjából azt a 10 filmet látta az év során, amire elküldték, és nagyjából ennyire is érdekli a végeredmény minősége.
De talán a legegyszerűbb, ha leírom, hogy mi volt a végső inspirációja ennek a posztnak, egyben pedig azt, nagyjából milyen hozzáállással találkozhattok azok részéről, akiknek az írásait olvassátok:
A napokban egy Index2-n szereplő posztnak kereken a 3. mondatáig kellett olvasnom, hogy melléüljek a WC-nek és egyből felmenjen bennem a pumpa, ahol a szerzőnek sikerült elkövetnie azt a mondatot, hogy "Így csak azt néztem meg amihez kedvem volt, ráértem a sajtóvetítés alatt és azt nem tartották egy messzi vagy nehezen megközelíthető moziban." Szerencsére jó JesuisCharlieként neki sem kommentelhető a blogja, így lehetőségem támadt, hogy egy kétmondatos kurvaanyazás helyett most egy fokkal higgadtabban, ebben a posztban írjam le az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Ami az, hogy Kedves Olvasó, amíg te utazol (vidékiként akár egy órát is) annak kedvéért, hogy utána még fejenként egy bő 1500 forintos összeget kiadj hőn áhított filmedért, addig azoknak, akiknek hatására egyáltalán elindultál, kissé nehezükre esik, hogy elzarándokoljanak egy olyan helyre, ahol ingyen gyakorolhatják kedvenc hobbijukat. (Fun fact: mivel a sajtóvetítések ca. 95%-a a Westend-Puskin-Aréna háromszögben szokott esedékes lenni, aminél könnyebben megközelíthető helyet nehezen tudnék mondani Budapesten.) Szinte átsüt a szenvedély, ahogy ecseteli, hogy ha valami nincs ingyen / a megfelelő időpontban / a megfelelő helyen, azt már meg sem nézi. Csatlakozván az eddig elmondottakhoz, ebben pedig az a leggyönyörűbb, hogy neki mégis megvan az a privilégiuma, hogy ezt megtegye.
Ennek ellenére senki ne higgye azt, hogy a forgalmazók az utcáról lökdösik be az embereket a vetítéseikre. Amikor a legjobb esetben (index-címlapon) olvasnak egy kritikát 5-10 ezren, majd a Taken 3-ra elmennek 103 ezren, logikus, hogy csak azokat tekintik elsősorban tényezőnek, akik hasonló számokat tudnak mutatni. Így amíg freddyD-nek kéretlenül is küldik a meghívókat (de gondolom a hébe-hóba feltűnő Szirmai vagy Puzsér sem maga taposta ki, hogy ott lehessen), 120 ezer Youtube-feliratokozóval lejjebb kicsit más a kilátás. A kisebb (és valljuk be, ennek megfelelően jellemzően érdektelen filmeket is hozó) forgalmazók még mindenkihez abszolút készségesen állnak (bár erre is volt már ellenpélda), hiszen nekik aztán minden sajtónyilvánosság jól jön. Azonban egy-két szinttel feljebb már kőkemény vizsgáztatásnak van alávetve a csicska blogger, akinek senki sem olvassa a szar blogját, és ahogy egy-két ismerősnél kiderült, ennek formája és szigorúság meglehetősen önkényesen alakul. Éppen ezért ha olvasóim azon gondolkodnak, hogy nekik is kell az ingyenebéd (már ha nincs "nehezen megközelíthető helyen"), akkor készüljenek fel, hogy hosszas emailezésre, majd (válasz hiányában) hosszas telefonálgatásra kell számítania. Ugyanis ha Nolan dolgozott volna filmes újságíróként, az Interstellarban fekete lyukként biztosan egy forgalmazó postaládája szerepelt volna. De ne gondoljátok az, hogy ha sikerült végre kijárnotok ezt, akkor minden meg van oldva, ugyanis bizonyos forgalmazók nem igazán szeretik egységes egészként kezelni a sajtólistát. Többüknél is előfordul, hogy bizonyos alkalmakkor csak bizonyos sajtóorgánumok kapnak meghívót, és ha nincs néhány ismerős vagy a mozizás után lelkesen twitterező/facebookozó kritikus, akkor erre a kis turpisságra jó eséllyel soha nem is fogsz rájönni.
Most magatokban nyilván azt mondjátok, hogy ez a szigorúság éppen annak mond ellent, amit eddig leírtam, azonban ehhez tudni kell, hogy a sajtólistára csak bekerülni nehéz (ismétlem, csicska blogger és nem Youtube-sztár verzióban), bennmaradni már nem. Ha egyszer már sikeresen elérted, hogy küldik a meghívót, utána senki nem nézi, hogy egyáltalán eljársz-e a vetítésekre (akik még visszajelzést sem kérnek, azok nehezen is tudnák), vagy éppen (ha nem túl szigorú a beléptetés) hány haverodat viszed el. Egy forgalmazó van, aki rendszeresen kéri az elkészült kritikákat, és bár a többieknél is van jele annak, hogy olvasnak, módszeresen senki nem kéri számon, hogy eljársz-e a vetítésekre (láttam olyan oldalt, ahol kéthavonta egy kritika van, de az természetesen közvetlenül a sajtó után), ha igen, írsz-e az ott látott filmekről, és ha ez is pipa, minőségi munkát szállítasz-e. (Pedig szerintem ez utóbbi ellenőrzésére lenne egy-két önként jelentkező a blog.hu kommentelők közül.)
Ezt nézve már valószínűleg nem meglepő az, hogy a sajtó részéről a fentebb ecsetelt hozzáállás tapasztalható, amikor még csak meg sem kérdezik tőlük, hogy melegedni járnak-e be hétköznap délelőttönként a moziba. Persze ezzel nem a forgalmazókra akarom átterhelni a felelősséget, mert mindezek mellett lehetne annyi gerinc az ezt hivatásukként művelőkben, hogy nem élnek vissza a helyzettel. Azonban azt hiszem, ez túlságosan idealista gondolat volt a részemről, úgyhogy addig is én szégyellem magam a "kollégák" helyett.