Dél-Korea nem arról híres, hogy nagyszabású blockbusterekkel árasztaná el a világot, és ilyen szemmel nézve ez a darab sem mondható annak: mindössze a Sorstalanság vagy a Hídember büdzséjét szánták erre a vizuális effektekkel töltött, látványos háborús filmre. Amely aztán 2014 legsikeresebb produkciójaként ennek az összegnek a 13-szorosát hozta vissza hazájában, kis híján annyit, mint a 2. és 3. helyezett Frozen és Interstellar együttvéve. Ha pedig valami ekkora siker ebben az országban, arra nekünk is érdemes odafigyelni, noha a The Admiral óriási eredménye a végredményt látva inkább a hazafias buzgalomnak tudható be, mint korszakalkotó jellegének.
A 16. századi japán-koreai háborúban utóbbi súlyos veszteségeket szenvedett: flottáját szétverték, a japán seregek már a fővárost ostromolják, a szigetország hajóhada pedig éppen készül csatlakozni az ostromhoz. Azonban előbb még át kell verekedniük magukat az uralkodójával kissé ambivalens viszonyt ápoló Yi Sun-Shin admirálison (Min-Sik Choi). Az árulással is megvádolt hadvezér ugyanis nem egyébre vállalkozik, mint hogy 12 hajójával vegye fel a küzdelmet a 330-as létszámot számláló japán had ellen, egy furcsa természeti jelenségeket felvonultató szoros adottságait kihasználva.
A koreaiak elkészítették tehát a maguk tengeren játszódó 300-át, de a nyilvánvaló párhuzamokat leszámítva ez a film messze jár attól, hogy egy agyatlan kaszabolás legyen. Ez egészen addig nem baj, hogy a forgatókönyv képes értelmes gondolatokat megfogalmazni, valamennyire még karaktereket is építeni, sőt, az enyhén in medias res kezdés ellenére is a 2 órás mű teljes első felét arra szánják, hogy bevezessék a szereplőket és felépítsék azokat a cselekményszálakat, amelyek a csata során fognak beérni. Viszont ebben nem sikerült megtalálni az arany középutat: a történet borzasztóan sok mellékkarakterrel, felesleges és kiszámítható politikai játszmázásokkal dolgozik. Néhány szál ezek közül már a csata előtt véget ér, néhány furcsa módon elsikkad (gondolom, a vágóasztalon ragadt jó pár jelenet), másokat meg pont túlhangsúlyoznak a jelentőségükhöz képest. Ettől pedig az első egy óra kifejezetten vontatott, széttöredező és lapos szakaszt jelent a filmben, amelynek még a létjogosultságát sem feltétlenül látni a későbbiek függvényében.
Természetesen a harc kezdete ebben egy komoly törést jelent és végre felpörögnek az események, gyakorlatilag elmondható, hogy az alkotás második fele egyetlen hatalmas csatajelenet, különösebb megszakítások nélkül. Ez pedig végre magával tudja ragadni a nézőt, köszönhetően a költségvetéshez mérten mindenképpen elképesztő effekteknek, a hangulatot folyamatosan fokozó zenének, az okos rendezésnek és a tehetségesen komponált érzelmi csúcspontoknak. Ennek kapcsán ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy az események íve nem a legtökéletesebb, a harc legizgalmasabb pillanatai valahol ennek a résznek a közepén helyezkednek el, és mire a nagy fináléba érnénk, addigra a film újra veszít a tempóból és a feszültségből.
Nem tökéletes munka tehát egyáltalán a produkció, ennek már olyan technikai apróságok is tanulságát adják, mint az akciójelenetekben jól működő, de a film első szakaszában túlhasznált és iszonyatosan zavaró steadycam, az ügyetlenül használt mélységélesség amatőr hatása. Valamint a kaszkadőrkoreográfiák is sok helyen gyengék, a mű egyik pazar vágatlan jelenetén például borzasztóan meglátszik, hogy a szereplők valószerű harc helyett csak kellékekkel püfölik egymást.
Úgyhogy összességében azt tudom mondani, ha valaki nem érez feltétlen vonzódást a koreai kultúra és történelem iránt, nyugodtan kihagyhatja ezt a darabot. Ugyanakkor aki valamilyen okból mégis rászánja magát, azt sem érheti nagy csalódás, mert alapvetően egy látványos háborús filmről beszélhetünk. De a nehézkes bevezetésnek és a részletekben rejlő ügyetlenségeknek hála biztosan nem fogjuk a legnagyobbak között emlegetni.
7/10
