Rengetegen próbálkoztak már meta-filmekkel, amelyek az alkotói, filmkészítői folyamatot próbálták megfogni ezeken a darabokon keresztül. Eleve kérdéses, hogy mennyire lehet egy médium keretéből kilépni egyben annak keretein belül maradva, mindenesetre ez nem egy egyszerű feladat, és Jamin Winans-nél nagyobb szerzők bicskája is beletört már ebbe (legutóbb például Paul Haggisnek). Winans pedig hiába csillogtatta meg tehetségét az Inkkel, egy ennyire tapasztalatlan filmesnek egy ilyen ambiciózus projekt már túl nagy falat volt.

Alex (David Carranza) egy drogkartell tagja, ennek megfelelően pedig élete tele van veszéllyel és izgalommal, mégsem találja a helyét a világban. Hasonló a helyzet Samanthával (Tiffany Mualem), aki viszont mentősként dolgozik és éli szintén kissé kiüresedett életét. Amikor egy nap a tévéiken keresztül egymással néznek farkasszemet, kiderül, a másik világában életük csak egy tévésorozat tárgya. Miközben próbálják felvenni egymással a kapcsolatot, mindketten elbizonytalanodnak abban, vajon melyikük létezik, egyáltalán létezik-e bármelyikük is, és mit tudnak tenni az írók mindenható döntései ellen?

A témafelvetés abszolút érdekes, és Winans láthatóan meglehetősen nagyszabású tervekkel vágott bele ebbe a produkcióba. Az idő előrehaladtával folyamatosan igyekszik újabb és újabb rétegeket belevinni a történetbe, lelkesen kísérletezik a negyedik fal döntögetésével és még egy kicsit az Inkre hajazó fantasy elemeket is beemel a forgatókönyvbe. És ha már említve volt, előző filmje amatőrségén is sikerült túlnőnie a rendezőnek: a képek komponálása ezúttal remek (ugyanakkor a folyamatosan mozgatott kamera iszonyúan idegesítő), és bár kissé még érezni a low budget-hatást a kevés számú akciójeleneten, a látvány a mű egyik kiemelkedő eleme. De hiába fedezni fel a tehetség rengeteg nyomát a produktumon, egyszerűen a rendezőből hiányzik az a rutin, amellyel el tudná érni, hogy ez az egész ne egy szétcsúszó, értelmetlen katyvasz legyen.

Kezdetnek itt van rögtön az, hogy hiába a sok ötlet, a film cselekmény borzasztó vontatott, az alapszituáció is nehezen bontakozik ki, a főszereplők pedig szinte alig tevékenyek, hanem inkább sodródnak a meglehetősen esetleg történésekkel. De hiába a relatíve nagy terjedelem, ez a mű mélységében nem köszön vissza: alig tudunk meg valamit a karakterekről, még az őket körülvevő helyzetet sem sikerül mindig értelmesen elmagyarázni, a játékidő nagy részét tehetetlen vergődésük tölti ki. A forgatókönyv pedig teljesen véletlenszerűen váltogatja, mire építkezik hőseivel kapcsolatban, a film egyik szakaszában vékonyka hátterük egyik, máskor másik részére alapozva mozgatja őket.

De még ez sem lenne baj, ha minden ne lenne egész egyszerűen kritikán aluli módon megírva. Mivel mindkét főszereplő elvileg egy-egy szappanopera hőse, szeretnék hinni abban, hogy a gagyi párbeszédek és a béna fordulatok a koncepció részei voltak, de ez sem változtat sokat azon, hogy a produkció jellemzően nézhetetlenül színvonaltalan. Ugyan amint Winans kilép a képzelt tévésorozatok keretei közül, egyből jobb lesz a helyzet, de ekkor pedig a művészfilmesen zavaros, össze-vissza kapkodó és szándékosan valami magvas tanulságot közölni akaró felfogás öli meg az élményt.

Hatalmas csalódás tehát ez a mű Jamin Winanstől, de némiképp érthető: nem ő lenne az első a tapasztalatlan rendezők közül, aki első sikerétől megrészegülve borzasztóan túlvállalja magát. (Ott van erre mindjárt példaként az I Origins.) Márpedig az Inkkel hatalmas teljesítményt tett le az asztalra, de amikor ezt még nagyságrendekkel akarta felülmúlni, a nagy igyekezet jellemző módon visszafelé sült el. 

4/10