Doboztrollok. Mik ők, kik ők? Gyermek méretű élőlények, akik egy kis városka alatt élnek és csak éjjel merészkednek a felszínre. Színre szürkések, jellemzőikben változatosak, de a veszélyre egyetlen módon reagálnak: elbújnak a ruhájukként funkcionáló dobozokba. Ebbe a társaságba csöppen bele egy fiatal fiúcska, aki sokáig nem is sejti, hogy igazából ember, s ugyanúgy fél a trollokat veszélyeztető, tulajdonképpen nemesi elismerésre hajtó Archibald Snatchertől, mint társai. Jó meséhez méltó módon persze a végére minden a helyére kerül és mindenki meglakol, akinek bűnhődnie kell, a Doboztrollokat mégsem mondanám túlságosan maradandó filmélménynek. Valahogy pont az hiányzik belőle, ami az előző kettő Laika mozit kivételes élménnyé tette számomra: az eredetiségnek az a bizonyos kis szikrája, az elbűvölő látványvilág és a mesterien kidolgozott forgatókönyv.

 Én akkor szerettem bele a stop-motion darabokba, amikor megnéztem Tim Burton csodálatos Halott menyasszonyát, azóta pedig sokkal jobban várom az ilyen technikával készült filmeket, mint 3D animációs vetélytársaikat. A Doboztrollokat mégis csalódásnak éltem meg. Egyfelől nagyon hiányoztak nekem a színek: a Paranorman és a Halott menyasszony zseniálisan játszott velük, itt viszont minden szürkésnek és élettelennek tűnt számomra. Nem tudtam elveszni a részletekben, belemélyedni egy másik világba. Talán ez vezetett oda, hogy egyes negatív pontokat túlságosan is nagy hibának éreztem. Ott volt például a történet gonosza, akiről rögtön az elején kiderült, hogy fehér kalapos akar lenni, azaz be akar kerülni a város elitjébe: ez egy rögeszme nála és abszolút semmi fogózkodót nem kaptam abban a tekintetben, hogy miért annyira fontos ez számára.

Persze az valahol logikus, hogy mindig mindenki többet akar, így Archibald is, de hogy miért éppen egy sznob társaságban szeretne sajtot kóstolgatni, arra nincsen semmiféle komolyabb magyarázat. Ez már csak azért is furcsa, mert a cselekmény további elemei jóval kidolgozottabbak, a karakterek háttértörténete és motivációik tökéletesen érthetőek és átérezhetőek. A forgatókönyv összességében mégis csak korrekt iparosmunkának mondható, s leginkább ez öli meg a Doboztrollokat: az írott anyagot nem sikerült annyira feldobni vizuális gegekkel, apró ötletekkel, hogy egy erős középszernél emlékezetesebb film jöjjön létre.

 A Doboztrollok komoly témákat is felvet (egy gyerek beilleszkedése a társadalomba, az édesapa problémák feldolgozása stb.), meg tudja szólítani a nagyobbakat és a kicsiket is. Mégis, ami nekem a legjobban tetszett, az a film humora. A fehér kalapos apa remek mellékkarakter a nevettető önzőségével. A szokásos fura páros is működik, akik szinte mindig az élet értelmén, a jó és a rossz különbségein és saját létezésükön gondolkodnak meglehetősen általános iskolás szinten. A címszereplőket túlzottan nem szerettem meg, de tény, hogy aranyosak és jószívűek, a tíz év alatti korosztály imádni fogja őket, nekünk meg marad külön élvezetnek a zseniális színészgárda, akik a hangjukat kölcsönözték a karaktereknek: többek között van itt Ben Kingsley, Elle Fanning, Simon Pegg, Nick Frost...

 A felmerült problémák ellenére mindenkinek jó szívvel merem ajánlani a filmet. Kevés egész estés stop-motion darab készül, de nagyjából mindegyik megérdemli a figyelmet. A Doboztrollok sem kivétel. Egy jó tanács: napjaink trendjeit követve még kapunk egy kis extrát a stáblistán, szóval a történet végeztével nem érdemes azonnal kinyomni a televíziót!

 

 6/10