A blogon nem tengnek túl a klasszikus olasz horrorfilmeket kiveséző kritikák, így a statisztika javítása és egyben a közhangulat rombolása érdekében egy olyan alkotást hoztam el Nektek, amelyet a legendás olasz horrormester, Lucio Fulci álmodott vászonra. A vérfagyasztó mozik világában tett utazásunk következő állomása tehát a napfényes Itália.

Jobban mondva a napfényes Louisiana, ugyanis a hetvenes-nyolcvanas évek olasz horrortermésének tipikus jellemzője volt az Amerika-mánia. A történetek gyakran az Egyesült Államokban játszódtak, angolszász neveket viselő karakterekkel, és az amerikai horrorfilmek nyújtotta inspirációval. Az USA majmolása egészen odáig ment, hogy nem egyszer angol nyelvű szinkronnal, és a nemzetközi piacot megcélozva készültek el a kor olasz filmjei.

Ebben az amerikanizált történetben az események egy öreg hotel körül forognak, amelynek fiatal tulajdonosnője éppen felújítani készül az ingatlant. A munkálatok kapcsán jó néhány különös, a természetfeletti erők munkálkodásáról tanúskodó "baleset" történik. Hamar nyilvánvalóvá válik, hogy minden baj okozója az, hogy a hotel alatt húzódik meg a pokol hét kapuja közül az egyik. Amikor a kapu kinyílik, a misztikus erők elszabadulnak, és a holtak járni kezdenek.

A film első jelenete hivatott megvilágítani a hotel elátkozott mivoltának az okát. A nyitó képsorok tanúsága szerint 1927-ben a szálloda épületében néhány felháborodott helyi lakos megkínzott és kivégzett egy boszorkánymesternek gyanított festőt. Pár évtized elteltével feltűnik az alagsorban a festő holtteste, és előkerül egy titokzatos könyv, a Cthulhu-mítoszhoz köthető (lásd H. P. Lovecraft) Eibon-kötet is.

Zavaros hülyeségnek, netán fércműnek tűnik a történet? Az is. Egy alibi, ami olyan átlátszó, mint az évtizedek óta rothadó zombik rojtos ruházata. Lucio Fulcit nem igazán érdekelte a történet, a mester ugyanis olyan horrorfilmet kívánt alkotni, amelyet nem kötnek gúzsba a hagyományos történetmesélési szokások, és amely leginkább képek, hangok és érzetek segítségével mesél - olyan dolgokról, amelyekről pusztán a nyelv eszközeivel nem lehetséges szólni. Az általa vizionált, lazán összefüggő horrorjelenetek szétfeszítik a műfaji film jól ismert kereteit, és a szerzői film világát idézik fel.

Fulci azonban nem valami magvas mondanivaló, vagy netán egy maréknyi értelmezési lehetőség oltárán áldozza fel a hagyományos narratívát, hanem szó szerint a pokol elszabadítása érdekében. Brutális gore-ral átitatott jelenetei (élükön a rendező védjegyének számító szemkinyomásokkal), pazar vizualitása (a mélységélesség használata, a fény-árnyék játékok és a zoomolások mind tanítani valóak), zseniálisan kaotikus filmszerkesztési megoldásai (nehéz bármi szabályosságot felfedezni az egymás közé, mögé és egymásra dobált jelenetek között), és nem utolsó sorban a Fabio Frizzi nevével fémjelzett, sajátosan okkult hangulatú dallamok mind ugyanabba az irányba terelik a nézőt. Ez az irány pedig nem más, mint az abszolút film kategóriája.

Fulci filmje a játékidő előrehaladtával szép lassan levetkőz magáról mindenféle történetszerűséget, hagyományos logikát, és egyéb avítt narratív sallangot, hogy a véres erőszak és a tömény horror olyan csimborasszójává váljék, amiért már érdemes volt megszületnie a filmnek, mint művészetnek. Szavakkal elmondhatatlan, képekkel megmutathatatlan az a gyomorforgató, mégis felemelő érzés, aminek kiváltására ez a vízió született. A néző eleinte még próbál fogódzókat, értelmet találni az események között, végül aztán kénytelen feladni a küzdelmet, és megadni magát a rendező sodró-gyötrő látomásainak. Az elszabaduló pokol nem ad kiutat, nem kínál megoldást vagy válaszokat, csak végtelen, kiúttalan metafizikai borzalmat.

A pokol hét kapuja Antonin Artaud "kegyetlen színházának" végletekig eltúlzott mozgóképes leképeződése, egy olyan film, amely a splatter és az exploitation elemeiből kollázsol össze egy sajátos, új minőséget. A B-horrorfilmek minden fogyatékos jellemzőjét magában foglalja (egydimenziós szereplők, logikátlan történet, eltúlzott látvány- és hangeffektek, csoszogó-mégis-mindenhová-odaérő-zombik stb.), de ezeket nem is próbálja palástolni, helyette inkább selejtes mivoltukra gonoszul rájátszva felhasználja ezen elemeket ahhoz, hogy segítségükkel egy univerzális, de mégis egyedi képet - nem is képet, inkább ÉRZETET - fessen a pokolról.

Ebben a pokolban nincsenek ördögök, és nincs tisztítótűz sem. Itt csak a végtelen pusztaság van, a holtak zavarodott lelkeivel, és üresen a távolba meredő világtalan szemekkel. A poklot ilyenképpen megtestesítő zárókép - amelynek bérelt helye van a filmtörténelem leghatásosabb horrorfináléi között - garantáltan beleég mindenki retinájába, aki egyszer megtapasztalja.

Lucio Fulci leghíresebb filmje tökéletes csemege azok számára, akik vevők a határokat feszegető, borzasztóan igénytelen elemekből építkező, de egyáltalán nem mindennapi horrorfilmekre.

9/10