Rémálom velem történelmi filmet nézni, a család külön szobába szokott száműzni, ha a tévében nézek egy darabot ebből a műfajból. Történésznek készültem ugyanis (egyetlen ponton múlt, hogy mégis közgazdász lett belőlem), és nagyon rosszul viselem (=látványosan hisztizni kezdek), ha kapitális baklövést követnek el a hitelesség szempontjából az alkotók. Különösen akkor, ha az ókori Róma általam rajongásig imádott korszakát becstelenítik meg a felületes filmesek. Ez alól egyetlen kivétel volt van és lesz: a Gladiátor, amelynek annyi köze van a történelmi tényekhez, mint nekem Zachary Quinto-hoz, mégis megbűvölten nézem a mai napig újra és újra Ridley Scott remekművét, amely a kedvenc hadvezérünk nélkül az égvilágon semmit sem ér.

Beleszületett a filmiparba Russsell Ira Crowe az új-zélandi Wellingtonban, akinek a szülei a cateringet biztosították a forgatásokon. 4 éves volt a kisfiú, amikor a család elköltözött Ausztráliába, sokat hányódtak, amíg nagy nehezen sikerült egzisztenciát teremteniük, 1978-ban költöztek első állandó otthonukba. A kis Russell 6 éves korában látott először közelről kamerát, ezután sorra kapta a kisebb szerepeket. Tizenévesen került be egy ausztrál tévésorozatba, de ennek ellenére nem készült színésznek,  a zenészi pálya vonzotta, konkrétan rocksztárnak készült. Legnagyobb sikere ezen a téren az 1980-ban megjelent kislemeze, de máig nem adta fel ezirányú ambícióit, énekese és gitárosa az új-zélandi 30 Odd Foot of Grunts nevű formációnak.

Több filmet is forgatott (ezek közül a legkiemelkedőbb a Bizonyíték),1992-ben történt a fordulópont a karrierjében, ekkor kapta meg a Romper Stomper című film főszerepét. Erős a kezdés, felkelti az érdeklődést, a csúcspont a menekülés, azután azonban lassan, de biztosan ellaposodik az alkotás. Egy vad, de összetartó közösséget ismerünk meg, akik ösztönlények, csak a mának élnek, nincs jövőképük, és vakon követik a vezért. Hando figurája van a legjobban megírva, rendkívül összetett személyiség. Meggyőződéses skinhead, vagy legalábbis azt hiszi magáról, holott valójában csak válaszokat keres a benne lévő ürességre, az erőszakkal (na, és persze bulival és szex-szel) próbál valami értelmet keresni az életének. Döbbenten nézi, hogyan esik szét a világa, nem tud szembenézni azzal, hogy valójában nem az a hős, akinek tartja magát. Fokozatosan veszíti el a kontrollt, a csapat vezetőjéből végül csak egy zavarodott, magányos ember lesz, aki végül a legjobb barátját is elveszíti. Gabe alakja szintén eléggé sokrétű, azonban közel sem olyan jól megírt, mint Handóé. A végzet asszonya helyett így csak egy mentálisan sérült fiatal lányt látunk, és nem egészen értjük, hogyan és mikor szerettek egymásba Davey-vel, így kicsit hiteltelen, hogy miatta fordul tragédiába a két fiú barátsága.

Hatalmas siker lett a film, és nemzetközi karrierjét is ennek köszönheti, hiszen nem más figyelt fel rá benne, mint a kor szexszimbóluma, Sharon Stone, aki ragaszkodott hozzá, hogy a teljesen ismeretlen ausztrál fiú szerepet kapjon a Gyorsabb a halálnál című westernben, amelynek ő volt a főszereplője. A színésznő jó forgatókönyv hiányában még a legdögösebb beállítások mellett sem képes átütő alakításra (élete szerepe nem az ikonikus Elemi ösztön volt, hanem a Casino, soha többet nem tudta azt az alakítást megismételni, igaz, lehetősége sem nagyon volt rá, már régen csak a régi dicsőségből él), az übermacsó cowboyok mellett inkább tűnik ijedt kislánynak, mint erős nőnek, és ezen a jól koreografált akciójelenetek sem segítenek. Elveszetten bolyong a karaktere a történetben, súlytalan az alakítása, általában kimerül abban, hogy dögösen néz a kamerába, a konfliktus drámai ereje így a nullához konvergál, még szerencse, hogy a kiváló színésztársak megmentik a teljes érdektelenségtől a filmet. Méltán hullt a feledés homályába ez a tökéletesen érdektelen alkotás, viszont Russell Crowe nagyon jó volt benne, és sorra kapta az újabb lehetőségeket.

A következő nagyobb dobás a Szigorúan bizalmas volt, amely teljesen méltatlanul Oscar-díjat hozott Kim Basinger-nek. Kevin Spacey kiváló alakítása mellett nem volt könnyű labdába rúgnia a két fiatal tehetségnek, Crowe-nak és Guy Pearce-nek, de azért nem vallottak szégyent. Kezdték megismerni a nevét, de még közel sem volt sztár. Néhány közepes film után (bár a Szakíts, ha bírsz-nak vannak szép pillanatai, de azért nem mondható filmtörténeti mérföldkőnek, ennek ellenére én nagyon szerettem anno) A bennfentes című alkotásban kapta első igazán komoly főszerepét, melyért megérdemelten jelölték Oscar-díjra. De nem ezzel a filmmel hódította meg igazán nézőket, hanem a következő alakításával.

Ridley Scott egyik legjobb filmje úgy jó ahogy van, Russell Crowe pedig egy isten benne. A nevem Gladiátor. Egy meggyilkolt fiú apja, és egy meggyilkolt asszony férje. Zseniálisan foglalják össze a film lényegét a ma már klasszikussá vált szavak. Nem Scottról lenne szó, ha nem a történelem lenne a háttér. Ezúttal az ókori Róma elevenedik meg a szemünk előtt, hatalmas csaták a harctéren és a politikai hadszíntéren, egy fővezér látványos bukása, és még látványosabb visszatérése az arénában. Nincs mit hozzátennem a filmhez, látványos, izgalmas, jól megírt forgatókönyv, igaz, hogy nem sok köze van a valósághoz, de kit érdekel, amikor premier plánban láthatjuk Russell Crowe-t harcolni. A filmnek köszönhetően újra divatba jöttek a gladiátorok, a Spartacus tévésorozaton kívül nagyon sok alkotás próbálta meglovagolni a sikert, de a nyomába sem ért egyik sem.

Az 5 Oscarból egy Crowe-nak is jutott, a közönség imádta új kedvencét, melynek egyenes következményeként sorra érkeztek a szerepajánlatok a fiatal sztárnak, aki olyannyira nem akarta beskatulyázni magát, hogy elutasította Aragorn szerepét A gyűrűk urában, mert nem akarta ismételni önmagát a filmvásznon. Törvényszerűen egy felejthető alkotás következett, a Túszharc, amely csak azért maradt emlékezetes, mert Meg Ryan beleszeretett Russell-be (mit mondjak, meg tudom érteni), elvált miatta Dennis Quaid-től, és jól tönkrevágta a karrierjét.

2001-ben játszotta el a sikerei csúcsán lévő színész kedvenc szerepét, John Nash-t az Egy csodálatos elme című filmben. A 4 Oscar díjból nem jutott egy sem landolt Crowe-nál, de azért a jelölés mutatja, hogy az Akadémia elismerte kiváló alakítását ebben a filmben. Egy matematikus zsenit alakított, aki 1947-ben egy számára hatalmas kihívást jelentő feladatot kap a kódfejtés területén. Azonban a briliáns elme nem csak áldás, átok is, Nash-nak meg kell tanulnia együtt élni a démonjaival. Őszintén szólva a mai napig nem értem, hogy Jennifer Connely mire fel kapott Oscart a teljesen közepes alakításáért, ugyanakkor miért hanyagolták Paul Bettanyt a díjosztásnál? Végül is mindegy, ez semmit sem von le Ron Howard mozijának értékéből, többször nézős film!

 A kapitány és katona: A világ túlsó oldalán  nekem  egy kis csalódást okozott. Elég vontatottan kezdődik a film, kell egy fél óra, amíg elkezd magával ragadni a történet. Utána már gyorsan telik az idő, lehet szurkolni a legénységnek és a hős kapitánynak. Habár akad benne látványos csatajelenet (mivé is  lennénk, ha nem láthatnánk Crowe-t, amint dögösen fényképezve, látványosan legyőzi a rossz fiúkat), de mégsem az akción van a hangsúly, hanem az érzelmeken, az emberek közötti kapcsolatok bemutatásán. A két fő karakter (a kapitány és hajóorvos) jól meg lettek írva, a jellemfejlődések teljesen rendben voltak, azonban akad jó pár felesleges jelenet, a párbeszédek többsége laposra sikeredett, szerencsére a vágás, a kiváló zene sokat lendített a történeten, ezért összességében egy jó film sikeredett. Az események főként a hajón zajlanak, azonban ellátogatunk a Galápagos szigetekre is, ahol amúgy darwini módon a hajóorvos szépen felfedezi az élővilág csodáit. Bevettek mindent az alkotók, azonban a film mégsem lett az, ami lehetett volna: egy látványos, de közepes dráma lett belőle, amelynek vannak nagyon jó és erős pillanatai, de nem képes végig fenntartani az érdeklődést.

Szinte minden  macsó színésznek van egy bunyós filmje, Crowe próbálkozása a minőségibbek közül való A remény bajnokában. 1930-as évek, a nagy gazdasági válság idején. Braddock (Crowe) sportolói karrierje már lezárult, azonban családja eltartása érdekében be kell vállalnia egy mérkőzést, ahol elvileg nincs esélye nyerni. De persze győz, új lendületet vesz a a a karrierje, ám egy nem túl szép napon egy olyan ellenféllel kerül szembe, aki már ölt a ringben. Egyáltalán nem érdekel az ökölvívás, mint sport, de ezt a filmet imádtam, Crowe és Paul Giamatti miatt érdemes megnézni!

Gasztromán lévén Peter Mayle Bor, mámor, Provance című könyve nagy kedvencem, rohantam annak idején a moziba megnézni, de sajnos azt kell mondanom, hogy nem sikeredett igazán a filmadaptáció, szép, de üres alkotásról van szó, amelyen még Russell Crowe kiváló játéka sem tudott segíteni. A Börtönvonat Yumába című filmről azt lehet elmondani, hogy kevés a jó westernfilm, pláne a jó remake. Ez az. A történet a műfaj sajátosságai miatt eléggé szimpla, de szerencsére sikerült megtölteni tartalommal, jó volt a forgatókönyv, a két fő karakter jól meg lett írva, a jellemfejlődés jól nyomon követhető. Katarzis nincs, de westernfilmhez képest erős dráma van, és persze nem utolsósorban kedvünkre nézhetjük premier plánban Crowe-t és Christian Bale-t, ahogy látványosan lovagolnak, lövöldöznek, akcióznak. Jó kis film lett belőle, látványos, izgalmas, mi kell még?

Nem az Amerikai gengszter a legjobb filmje Ridley Scottnak, de a Denzel Washington - Russell Crowe páros elviszi a hátán a történetet, és a rendezés sem hagy nagyon kívánnivalót maga után. Az a bizonyos plusz hiányzik belőle, ami miatt legendás alkotás lehetett volna belőle, de attól még egy jó film, erős dráma, kiváló színészi alakításokkal. Danialves kollégám hosszú ideje nem képes megérteni, miért nagy kedvenc nálam a Hazugságok hálója. Vajon miért? Leonardo CiCaprio és Russel Crowe egy Ridley Scott fimben? Kell ennél több és jobb ok? Ez az alkotás sem váltotta meg a filmvilágot azonban a két kiváló színész játékának és az értő rendezésnek köszönhetően nem maradunk szép pillanatok nélkül, ez egy jó film, bár sem a színészeknek, sem a rendezőnek a legjobbja,de ennél rosszabb alkotást soha ne nézzünk!

Ezután lassan, de biztosan kezdett lejtmenetet venni a karrier, a közönség szeretete kitartott, de a nagy sikerek már elmaradtak, még a Robin Hood sem volt az igazi, ráadásul kedvenc Gladiátorunkon is kezdett látszódni a kor, finoman szólva is súlyproblémái akadtak, hol van már a délceg hadvezér? A nosztalgia miatt ma is megnézzük az aktuális filmeket, de már nem ügy egy újabb premier. Még engem sem hozott lázba  A következő három nap, A nyomorultakról pedig egyenesen őrjöngve jöttem ki, annyira utáltam. Az acélember középszerűsége a tavalyi év egyik legnagyobb csalódása volt, Russell Crowe viszont kiváló volt benne, ráadásul gyermekkori álmát válthatta valóra benne, hiszen Marlon Brando a kedvenc színésze, és a Superman-ban játszott szerepét kapta meg a remake-ben. A Téli mese egy újabb csalódás, amelyet csak Crowe miatt érdemes megnézni. Senki és semmi nem tudott rávenni arra, hogy megnézzem a Noé-t, annyira sokkolt kedvencem külseje az előzetesben. Idén még láthatjuk egy filmben, és folyamatosan forgat, tehát a jövőben sem kell nélkülöznünk a filmvászonról, azonban keserűen szembe kell néznünk azzal a ténnyel, hogy a Gladiátor már csak a mi szívünkben örökifjú, már nem hősöket fog játszani kedvencünk, hanem karakterszerepeket, és ez szerintem nem csak nekem tud nagyon fájni.

A szakmai sikereknek megvolt az ára, lassan, de biztosan tönkrement a házassága Danielle Spencer-rel, jelenleg külön élnek, de közösen nevelik két gyermeküket. A 2000-es évek róla szóltak, nagyon sok szép pillanatot szerzett nekünk a filmvásznon (a 10 legjobb film listája itt olvasható), de tegyünk a szívünkre a kezünket, ugye, hogy a Gladiátor képsorai ugranak be először, ha a kiváló színészre gondolunk?

Erőt s erényt, hadvezérem!