Az ember lánya a legnagyobb lelki nyugalommal írja össze kedvenc Gladiátorának 10 legjobb filmjét, aztán jól rádöbben arra, hogy a kedves kommentelőknek igaza van: valóban kimaradt az életműből egy jelentős film, ráadásul egy alapdarab, az első nagy siker, amellyel Russell Crowe megváltotta a jegyét Hollywoodba. Sürgősen pótolni kellett a hiányosságot, nem bántam meg, valóban jó film, amelynek helye lenne a toplistában, de azért a katarzis elmaradt.

Egy aluljáróban két ázsiai fiatal vesztére belefut néhány skinhead-be, akik nem kímélik őket túlságosan, csúnya verés lesz a dologból. Egy fiatal lánynak, Gabe - nek (Jacqueline McKenzie) végképp elege lesz drogos barátjából, új "családot" keres magának. Meg is találja hamar, mivel éppen abba a bárba tér be, amelynek a kezdő képsorok "hősei"  a törzsvendégei. Gyorsan megtalálja a közös hangot a vezérrel, Handoval (Russell Crowe, ki más?), kezdetben jól alakulnak a dolgok: szerelem, buli, rock and  roll. Azonban a fiúk nem viselik jól, amikor kedvenc bárjukat az általuk nem túlságosan szeretett népcsoport tagjai veszik meg, és erőszakkal adnak hangot nemtetszésüknek. Azonban az események olyannyira elfajulnak, hogy menekülniük kell, el kell hagyniuk az "otthonukat", ezután szétesik a csapat, ráadásul Hando legjobb barátja, Davey (Daniel Pollock) beleszeret Gabe -be, és ez tragédiához vezet..

Nagyon távol áll tőlem az a világ, amelybe a film bepillantást enged, ezért sokszor néztem döbbenten az időnként csontig hatoló erejű képeket. Erős a kezdés, felkelti az érdeklődést, a csúcspont a menekülés, azután azonban lassan, de biztosan ellaposodik az alkotás. Egy vad, de összetartó közösséget ismerünk meg, akik ösztönlények, csak a mának élnek, nincs jövőképük, és vakon követik a vezért. Hando figurája van a legjobban megírva, rendkívül összetett személyiség. Meggyőződéses skinhead, vagy legalábbis azt hiszi magáról, holott valójában csak válaszokat keres a benne lévő ürességre, az erőszakkal (na, és persze bulival és szex-szel) próbál valami értelmet keresni az életének. Döbbenten nézi, hogyan esik szét a világa, nem tud szembenézni azzal, hogy valójában nem az a hős, akinek tartja magát. Fokozatosan veszíti el a kontrollt, a csapat vezetőjéből végül csak egy zavarodott, magányos ember lesz, aki végül a legjobb barátját is elveszíti. Gabe alakja szintén eléggé sokrétű, azonban közel sem olyan jól megírt, mint Handóé. A végzet asszonya helyett így csak egy mentálisan sérült fiatal lányt látunk, és nem egészen értjük, hogyan és mikor szerettek egymásba Davey-vel, így kicsit hiteltelen, hogy miatta fordul tragédiába a két fiú barátsága.

A forgatókönyv felemás lett, a karaktereken túl a csapat mindennapi élete nagyon jól bemutatásra került, azonban annak a lelki folyamatnak a bemutatása, ahogyan szétzüllik a közöttük lévő erős érzelmi kapocs, elég felületesre sikeredett, így a film vége nem kicsit lesz zavaros, de a színészi játéknak köszönhetően hiteles marad a történet, de a hiányérzet megmarad. Brutál erős a képi világ, egyedi atmoszférát ad a filmnek, az operatőri munka jó, a vágások szintén, a zene pedig nagyon sokat ad hozzá az érzelmi hatáshoz.

Nem ítélkezik a film, pusztán bemutatja a skinhead-ek életét, a köztük lévő emberi kapcsolatokra koncentrál, nyers, erőszakos világuk fájóan élethűen kerül bemutatásra, borzalmas látni, hogyan képesek ilyen közegben élni az életüket a szereplők. Nem kedveljük meg őket, de azért szurkolunk nekik, hogy sikerüljön kitörni a reménytelen, céltalan mindennapokból. Nagyon erős dráma, kár, hogy a végére ellaposodik a történet.

Russell Crowe-ra nem véletlenül figyeltek fel nemzetközi szinten a filmben nyújtott játéka miatt, valóban hihetetlenül szuggesztív az alakítása, a karakter minden mélységét megmutatja. A tekintete mindent elmond, erős a jelenléte a fimben, mindenkit lemos a vászonról. Jacqueline McKenzie jól játszik, de nem ér fel Crowe klasszisához. Daniel Pollock szintén kiváló alakítást nyújt (tragikus sors az övé, drogfüggő volt, a film elkészülte után nemsokkal meghalt). 

Geoffrey Wright jó, de nem kiváló filmet rendezett. A drámai hatás erős, azonban a széteső történet és a fokozatosan csökkenő színvonalú forgatókönyv miatt végül nem lesz katartikus erejű az alkotás. A színészvezetés jó, a dramaturgia a film közepéig tökéletes, utána azonban erősen hullámzó. A jelenetek brutálisan erősek, megismerhetünk egy szubkultúrát, jobb sorsra érdemes,  elveszett lelkeket, a történet lezárása azonban sajnos nem sikerül.

Erős dráma, ami sajnos a végére ellaposodik, de Russell Crowe játéka miatt kötelező darab!

7/10