Imádok olyan filmeket nézni, amelyekben olyan színészek játszanak, akik azóta híresek lettek, de a forgatás idején  a kutya sem ismerte őket. Azért érdemes ilyen - általában nem túl ismert - alkotásokra rászánni az időt, mert tökéletesen lemérhető a segítségükkel, hogy az agyonajnározott sztár mire képes szakmailag, ha nincs körülötte felhajtás. Russell Crowe hatalmas kedvenc nálam (a 10 legjobb film listája itt olvasható), már régen készültem megnézni ezt a még Ausztráliában, a Romper Stomper előtt készült filmet, ezért nagyon megörültem, amikor egy kedves olvasó kérte a kritikát. Egy kicsit csalódott vagyok, jobbat és többet vártam, de a színészi alakítások miatt egyszer mindenképpen érdemes megnézni ezt a cannes-i filmfesztivált is megjárt alkotást!

Martin (Hugo Weaving) születése óta vak, és kényszeresen azt hiszi, hogy neki mindenki hazudik, ezért mindent lefényképez, és a házvezetőnőjével, Celia-val (Geneviéve Picot) elmondatja, hogy mi van a képen. Egy nap találkozik Andy-vel (Russell Crowe), akivel idővel barátok lesznek. A nő féltékeny lesz, és mindent megtesz azért, hogy Martin csak az övé legyen...

Ebben a filmben nincsenek látványos effektek, igazi, jó értelemben vett kamaradráma, három emberről szól, akik nagyon különbözőek, de egy dologban egyformák: nehezen engednek be idegen embert az életükbe, nem könnyű közel kerülni hozzájuk, a maguk módján mindannyian magányosak. Martint eleve külön világba zárja a vaksága, amelyet súlyosbít kényszeres igazságmániája, melynek kezdetei gyerekkorába nyúlnak vissza, az édesanyjával való kapcsolatához, illetve főleg ahhoz, hogy nem tudta feldolgozni annak korai halálát. Celia el akarja csábítani Martint, vele akar élni, de nem igazán kerül közelebb a céljaihoz. Viszont Martin ragaszkodik hozzá, hiszen ő az egyetlen ember, akivel megosztja az életét. Ebbe az ambivalens kapcsolatba robban be az életvidám, nem kicsit felületes Andy, aki felnéz a komoly fiatalemberre, aki vaksága ellenére magas szinten gyakorolja a fotózás művészetét. Jó barátok lesznek, vicces helyzetekbe keverednek (kedvenc jelenet: Martin-t megkérdezik egy baleset után, hogy miért vezetett autót, hiszen vak? Válasz: elfelejtettem), Celia pedig nem lát a féltékenységtől, elcsábítja Andy-t, és aljas módon lebuktatja magukat Martin előtt, aki természetesen hatalmasat csalódik barátjában, azonban a végkifejlet egyáltalán nem az asszony tervei szerint alakul...

Nem sikerül sajnos végig fenntartani az érdeklődést, a jó kezdet és az izgalmas végjáték közötti játékidő időnként bizony unalmasra sikeredett, több volt a karakterekben, mint amit kihoztak belőle az alkotók, de a kiváló színészi játék sok mindenért kárpótol bennünket. Az igazi probléma a szöveg, ami sajnos sokszor üres és semmitmondó, szerencsére azonban sikerül olyan atmoszférát teremteni, hogy az egyre inkább elfajuló drámára, a három főszereplő sorsának alakulására figyelünk. A képi megjelenítés nagyon sokat tesz hozzá a filmhez, a vak ember világát stílusos jelenetekkel sikerül bemutatni (az én kedvencem az, amikor Martin eltakarja Celia szemét, amikor kinyitja a széfet, pusztán a kezének a mozdulataiból leszűrhető, hogy milyen a viszonya a nővel, zseniális!). A házon belüli fojtogatóan kisszerű hangulatot kiválóan ellensúlyozza a park tág, tiszta és szabad tere, a vakvezető kutya szerepe sem elhanyagolható a történetben.

Sok szép pillanatot vihetünk magukkal a filmből, de összességében sajnos megmarad a hiányérzet. A három ember drámája nem olyan erős, mint lehetett volna, az alkotók elvesztek a részletekben, így nagyon kevés az igazán ütős, szívet-lelket tépő jelenet, ráadásul nem sikerül a főszereplők közötti egyensúly megtalálása, Andy nagyon háttérbe szorul, így nem igazán érthető, Martin és az ő barátsága csak felületesen lett bemutatva, így nem érthető igazán, hogy miért rázza meg annyira a vak fiatalembert a csalódás. Inkább a szemnek, mint a szívnek kedves ez a film,  amelyet azonban  ennek ellenére kár lenne kihagyni az életünkből!

Az alkotás sikere a színészi játékon múlott, és mivel tökéletesen választották ki a főszereplőket, miattuk érdemes  elsősorban figyelemmel kísérni ezt a különleges történetet. Hugo Weaving rá teljesen jellemző módon tökéletesen kidolgozott karaktert hozott a vak fiatalember alakjában, minden mozdulata hiteles, nagyon erős a jelenléte, bizony csúnyán lemosta a későbbi Gladiátort a filmvászonról. Azért Russell Crowe nem vall szégyent, de jóval erőtlenebb az alakítása, mint kollégáié. Geneviéve Picot tenyérbemászóan számító és alattomos, kiváló alakítást nyújt nem mindennapi szerepében.

Jocelyn Moorhoose hozta a szokásos formáját: felületes ecsetvonásokkal festi meg az érzelmek skáláját (sem az Ezer holdat, sem A szerelem színeit sem tudták megmenteni a tisztes középszertől a kiváló színészi alakítások), nagyon ritkán ás le a lélek legmélyebb bugyrába, de azokért a jelenetekért érdemes végignézni ezt a jobb sorsa érdemes alkotást!

Különleges témájú, de nem kicsit felületes dráma, amelyet a színészi alakítások miatt egyszer  mindenképpen látni kell!

7/10