A dokumentumfilmek bizonyos szempontból hátrányból indulnak a játékfilmes versenytársaikkal szemben: míg utóbbiaknál jellemzően a történet egy-egy mondata, egy híresebb színész neve könnyedén megnyeri a nézőt, a "Forgassunk egy filmet XY híres ember életéről / a méhek párzásáról / XZ történelmi eseményről" koncepciók nem bírnak ilyen meggyőző erővel. (Bár ez sem mindig van így.) És őszintén szólva a hatalmas kritikai siker nélkül valószínűleg engem sem vesznek rá soha, hogy a fogságban tartott kardszárnyú delfinekről üljek végig másfél órát. Pedig nagy hiba lett volna.
2010-ben az orlandoi Sea World-ben az egyik orka megölte az idomárját. Ami egy egyedi tragédiának tűnhet, az valójában egy évtizedekre visszanyúló történet, méghozzá a park leghíresebb kardszárnyú delfinjéé, akivel már korábban is előfordultak hasonló incidensek. Az egykori idomárok valamint szakértők segítségével kirajzolódó kép pedig már messze túlmutat a véletlenek összjátékán.
Az első, amit meg lehet állapítani a Blackfishről, hogy elképesztően profi munka. A mű felépítése nagyon határozott és egy pillanatra sem tesz felesleges vagy érdektelen kitérőket, minden interjú, minden archív felvétel hatalmas tudatossággal van beleépítve a sztoriba. Ráadásul a film intenzitása, tempója sem inog meg soha, képes végig fenntartani az érdeklődést, még annak ellenére is, hogy az intézményesített állatkínzás nem feltétlenül annyira húsba vágó és felháborító téma, mint mondjuk a Dirty Wars által megjelenített visszaélések. A megfelelő pillanatokban becsatlakozó érzelmes zene, az archív felvételek okos összevágása az aktuális interjúkkal mind ahhoz járulnak hozzá, hogy az összkép tökéletesen működik.
Az egyetlen hiba, amit a Blackfish szemére tudok vetni, mindössze közvetett, és nem az alkotóitól ered. Ugyanis az ügyben inkriminált Sea World nem volt hajlandó a filmesek rendelkezésére állni, így csak egy-egy híradórészleten vagy másképp gondolkodó interjúalanyokon keresztül vannak képviselve a nézeteik. A tárgyalások jegyzőkönyveiből készített animációk, a másodkézből említett nyilatkozatok pedig feleannyira sem erősek, mint amikor egy riporter a kamera előtt tudja zavarba hozni a vele szemben ülőt. (Ez például akár egy egész alkotást is el tud vinni a hátán.) De mint mondtam, ez inkább csak a hatásmechanizmust gyengíti, mintsem a végzett munkát minősíti, azonban ettől függetlenül a produkció ezzel mindenképpen kevesebb társainál.
De még így is messze kiemelkedik a dokumentumfilmek nagy része közül, biztos kézzel vezetett építkezésével és profi hozzáállásával. És még ha nem is ez az alkotás győzött meg arról, hogy szenteljem hátralévő életemet Willy kiszabadításának, egyáltalán nem bántam meg a rászánt időt, sőt, mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a filmet.
