Richard Linklater az egyik legizgalmasabb filmes koncepciót álmodta meg valamikor 12 évvel ezelőtt, amikor elkezdte forgatni a Sráckor című coming of age mozit. A végeredmény kellően figyelemfelkeltő lett, nálam speciel az év egyik legjobban várt filmje volt. A belevitt munka tényleg látszik rajta, még azt is kijelentem, hogy megérte ezt a sok évnyi kitartó munkát, azonban hiányzik az összképből egy kis plusz, ami számomra kultstátuszba kategorizálhatná a filmet.

A már-már áldokumentarista film Mason (Ellar Coltrane) életét tárja elénk az általános iskola első osztályától egészen az egyetemen töltött első napjáig. Természetesen a köztes időben részesei leszünk az ilyenkor szokásos fordulópontoknak, amit gondolom a legtöbben mi is átéltünk. De hogy ez önmagában elég ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy majd' három órás filmet? Na erre azért nem mernék megesküdni.

Kezdjük azzal, hogy filmművészeti szempontból abszolút mérföldkőhöz érkeztünk! Maximális tisztelettel leborulok egy ilyen projekt előtt, az egész stábnak kijár egy hatalmas pacsi! A készítők az alapvető céljukat tulajdonképpen el is érték: nem igazán éreztem azt, hogy egy filmet nézek, végig olyan érzésem volt, mintha egy maratoni hosszúsági családi házi videókból összeollózott montázs futna a vásznon. Ez még Patricia Arquette és Ethan Hawke jelenléte ellenére is helytálló kijelentés. Utóbbi mellesleg abszolút ellopja a show-t. De negatívum nem igazán érheti a színészgárdát, mindenki hozzátette a magáét, méghozzá nagyon korrekt módon. Felmerülhet a kérdés, hogyha látszólag minden tökéletes, akkor mégis mi lehet a baj? Noha a hangulata igen erős helyenként a filmnek, a játékidőt indokolatlanul hosszúnak és túlnyújtottnak érzem. Nem arról van szó, hogy engem nem lehet egy három órás filmmel lekötni, de még egy Felhőatlasz vagy egy Watchmen esetében is elkezdtem egy idő után egyre többet mocorogni a székben, bármennyire is tetszettek a látottak.

A film hosszán kívül további hibának éreztem az aránytalanságot. A színészek öregedése, a kulcsfontosságú események és a korszakok nincsenek egyenletesen elosztva. Egy-egy "évből" még a legkisebb szeletet is megkapjuk, csak azért, hogy a rá következő szakaszt pár jelképes szcénával le is zárják. Nincs meg az aranyközépút, de a technikai részét így is nagyon nagyra tartom Linklater munkájának. A vágás és a soundtrack teljes mértékben profi, a szituációk életszagúságáról nem is beszélve. Szeretjük amikor egy játékfilm a képzelet világából kilépve a valóság mezsgyéjén egyensúlyoz, de itt olyan szintű hitelessége van a jeleneteknek, amihez foghatót máshol nem láthattatok. A helyzetek többsége szinte snittről-snittre megegyezett egy-egy gyerekkori emlékemmel, azonosulás terén tehát mindenképpen erős darab. Humor terén is szépen teljesít a film. A legelején teljesen be is szippantott ez a világ, de az idő múlásával fokozatosan elmúlt a film rám gyakorolt hatása. A 165 perces hossz időnként rettenetesen ki tudott zökkenteni.

A Sráckor nagyon egyedi filmélmény, amiben egyedül azt bánom, hogy nem volt a játékideje lerövidítve valamelyest. Így nálam megmarad egy egyszer nézős, ám rendkívüli mozinak, pedig ez akár a legnagyobb kedvenceim közé is befért volna. Sajnálom, hogy nem tudott bennem mély nyomot hagynia, nem érte el azt a hatást nálam, aminek következtében a gondolataim a látottak körül forognak napokig. Pedig ebben aztán volt potenciál!

8/10