Jelen pillanatban a filmes oldalak nagy része azon agonizál, hogy az amerikai mozikban elképesztően rossz eredményeket hozott a nyár, a jegyeladások 20%-kal estek vissza. Ennek üzenetét viszont csak a filmgyártás legnagyobb vezetői nem értik meg, pedig szerintem teljesen nyilvánvaló. Arról is írtam már, hogy már más paradigmák felett is eljárt az idő. Ezt pedig remekül igazolja az, hogy a nyár legnagyobb élménye nem valamelyik blockbuster volt, amelyekre heteket vártam (kösz, Disney!), utazhattam el érte egy távoli moziba, hanem ez a sorozat, amelyet az HBO egyszerűen csak elstreamelt a nappalimba.
Meglehetősen vicces visszaolvasni, amit az első és a második rész után írtam, ugyanis ez a mű minden előítéletre rácáfolt. Kezdve rögtön azzal, hogy bár én magam sokkal inkább a misztikus vonulatot tartottam érdekesebbnek, az igen hamar irrelevánssá vált, és messze elhomályosították azok az epizódok (pl. a 3. vagy a 6.), amelyek egy-egy karakterrel foglalkoztak. Ezek a fillernek is titulálható részek pontosan úgy működtek, mint a The Walking Dead hasonló elemei: a cselekményszövés nyomásának hiányában nyugodtan tudtak foglalkozni egy-egy karakterdrámával. Ugyanakkor maga a történetvezetés sem kell degradálóan emlegetnem, mert A hátrahagyottak egy bámulatos koncepciót valósított meg.
Igen, nem elírás, Lindelof tollából végre egy olyan alkotás született, amelynek van eleje és vége, a szálak pedig egészen hátborzongatóan érnek össze az évadzáróra. (Ennek ellenére berendelték a 2. szezont...) Persze mindez nem jöhetett volna létre Tom Perrotta könyve és bábáskodása nélkül, amely minden bizonnyal jelentősen segített keretbe rendezni a sztorit, valamint meglepően erős mondanivalóval felruházni azt. Ezzel pedig az inkább karakterorientált kábeles, és az inkább történetorientált network szériák egy olyan különleges hibridje jön létre, amely ilyen formában akár még úttörő is lehet. Mindeközben pedig pazar rendezői megoldások, remek cold openek és Max Richter lenyűgöző zenéje fokozta az élményt.
Látszik azonban egy kicsit az is, hogy az eredeti mű felduzzasztása nem mindig sikerült a legjobban, arról például a lezárás sem tudott meggyőzni, hogy ne érezzem Jillt teljesen felesleges szereplőnek, és a kvázi főszereplő Kevin jó néhány momentumának jelentősége is erősen megkérdőjelezhető. Mint ahogy végső soron magának a misztikumnak a szerepeltetése is: ugyanis összességében nem mondanám, hogy ezzel kapcsolatban túl sok kérdést megválaszoltak volna, azonban ezeknek a kérdéseknek a fontossága az idő előrehaladtával egyre inkább el is sikkadt. Pedig ezek rovására egy-két karakter (például Wayne) bőven kaphatott volna teret, és összességében is jót tett volna a produkciónak, ha nem ennyire kiegyensúlyozatlan a szereplőkre jutó fókusz terén.
Éppen ezért a zsenialitás mellett egy-két középszerű epizódot is szállított az évad, és talán még néhány idegesítő momentumról is be tudok számolni, szóval nem tökéletes az összkép, viszont a befejezést látva nehéz panaszkodnom. Abba pedig szomorú belegondolnom, hogy ilyen katartikus élményt idén a tévében többször kaptam, mint a moziban.
A hátrahagyottak teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán