James DeMonaco forgatókönyvíró-rendező tavalyi, A bűn éjszakája c. horrorja hatalmasat robbantott a mozik pénztáránál: 3 milliós büdzséjét sokszorosan behozva majdnem 90 millió dollárt söpört be. Vajon mi lehetett a siker titka? A film történetének keretéül szolgáló, viszonylag eredeti alapötlet? A főszereplők, név szerint Ethan Hawke (Gattaca, Sinister) és Lena Heady (Trónok harca, 300) teljesítménye? A home invasion horror alműfaj lehetőségeinek kihasználása? A válasz szerintem nem a filmben keresendő, hanem a körítésében. A feszesre vágott, vészjelző hanghatásokkal felpumpált, dokumentarista jellegű felvételeket is tartalmazó előzetesben, amely nem volt rest az amerikaiak híresen erős nemzeti öntudatára is rájátszani. A vigyorgó maszkokat viselő gyilkosokról készült promóképekben. Azoknak a nézőknek az elvárásaiban, akik végre valami igazán jó horrorfilmet akartak látni.

Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a legtöbb, magas elvárásokkal a moziba induló nézőnek csalódnia kellett a filmben. A bűn éjszakája jóformán semmit sem valósít meg abból, amit ígér. A számtalan lehetőséget magában hordozó alapötlet - mely szerint a kormányzat évente egy éjszaka alkalmával minden bűncselekményt megenged a népnek - szinte egyáltalán nem kerül kihasználásra. A történet kis túlzással elképzelhető lenne ezen keret nélkül is. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: pusztán annyit kellene módosítani a forgatókönyvön, hogy a történet középpontjában álló család olyan elszigetelt helyen éljen, ahonnan nem lehet segítséget kérni; plusz ne a „szabad a bűnözés” rendelet időbeli hatályának vége miatt kelljen várni a hajnalt, hanem mondjuk a menetrendszerűen mindig arra kocsikázó polgárőrség reggeli látogatásáért. Ennyi változtatással a sztori simán megállna az anarchista vágyálomba illő alaphelyzet nélkül is.

Ha már a sztorinál tartok, zanzásítva a lényege annyi, hogy ezen a bizonyos „bűnös” éjszakán a Sandin-család jó szokásához híven bezárkózik az áthatolhatatlanak tűnő védelemmel rendelkező kúriájába. Nyugodtan várják a hajnalt, amíg egy afroamerikai fiatalember a ház elé nem vetődik, és bebocsátását nem kéri, arra hivatkozva, hogy őt éppen meggyilkolni készül egy, az évi egyszeri „purgálást” nagyon komolyan értelmező banda. Sandin-apa hihetetlenül idegesítő fiacskája beengedi az épületbe a szerencsétlen párát, mire a fickót üldöző banda bepöccen, és komoly megtorlást kilátásba helyezve megkéri a családfőt, hogy legyen szíves kitoloncolni a fekete férfit. De iziben, különben ők mennek be érte.

A film történetére úgy általában az jellemző, hogy iszonyú hülyének tekinti a nézőt. Két SPOILERES példával támasztom alá ezt az állításomat. Az első: valaki komolyan hisz abban, hogy ha megöli a barátnője apukáját, mert az eltiltotta a lányától, akkor - mivel azon az estén teszi, amikor az jogilag nem számít bűncselekménynek - boldogan élhet a lánnyal addig, amíg meg nem hal? A második: vajon mennyire életszerű az, hogy a szomszédok az életük kockáztatásával csak azért átmennek megmenteni a Sandin-családot, hogy utána ők ölhessék meg őket? (SPOILEREK VÉGE)

A főszereplők nem tudnak olyat mutatni, amely segítene felülemelkedni a forgatókönyv gyalázatos logikátlanságain. A banda vezetőjét alakító Rhys Wakefield hátborzongatóan vigyorog, de színészi eszköztára ebben jórészt ki is merül; Ethan Hawke egyáltalán nem tudja hihetővé tenni a karaktere hirtelen pálfordulását; Lena Headey meg általában erős nőket játszik, szóval itt is rutinmunka lehetett neki a családját védő anya szerepe.

A bevezetőben említettem a film sikerének egyik lehetséges tényezőjeként a házfoglalós horror kliséinek ügyes használatát. Ebből a szempontból is felemásan muzsikál a mozi. A sötétségbe boruló ház - melyet sokszor a kisgyerek kamerás játékrobotján keresztül szemlélünk - igen nyomasztó atmoszférával bír, a kertben gyülekező maszkos bandatagok pedig valódi emberek helyett inkább a 13-a rendőrőrs ostromának (1976) félelmetes, arctalan bűnözőire emlékeztetnek. Amikor azonban testközelbe kerülnek egymással a támadók és a ház védői, a feszültség egy csapásra elillan, és a mozi néhány percre egyszerű akciófilmmé változik (mondjuk ez valamelyest az említett John Carpenter-filmre is igaz). A végjáték hoz ugyan egy-két csavart, de ez már nem változat azon a tényen, hogy a horrorisztikus hangulat csak a film első felében működik rendesen.

Annyi minden jó is kisülhetett volna A bűn éjszakájából, ha a készítők nem ilyen csőlátásúak! Ha a gyilkosság helyett más bűnökre is koncentrálnak, ha a cselekményt kiviszik a négy fal közül az utcára, ha nem áldozzák fel az alapötletben rejlő potenciált a légből kapott megoldások oltárán, ha nem hagyják elsikkadni a történetben meglévő társadalomkritikai vonalat, és úgy általában, ha átgondolják és rendesen megírják az a rohadt forgatókönyvet, akkor a film egy remekmű lehetett volna. Ehelyett azonban csak egy kiábrándító, középszerűségbe fulladó alkotást kaptunk.

Én már csak abban reménykedem, hogy a film hamarosan megjelenő, A megtisztulás éjszakája: Anarchia című folytatása kiküszöböli az első rész gyermekbetegségeit, és rehabilitálja az első körben totálisan félrekormányzott alapötletet.

5/10