A Panoptikum - A viaszbabák háza kritikámban egy számomra fontos témát feszegettem, mégpedig az idő múlását a filmek felett, de azt is hozzátettem, hogy a régi filmek sok esetben egyáltalán nem jelentenek rosszat, sőt! Az egyik örök érvényű kedvencem, a lassan 60 (!) éves Ördöngösök bizony éles cáfolata ennek a tévhitnek, hiszen akkoriban a látvánnyal és a vizuális szemfényvesztéssel nem igazán lehetett a filmeket eladni, sokkal inkább a tartalomra kell rágyúrni.
Nehéz megszólalni egy ilyen legendás film kapcsán, de az alaptörténetben teljes valójában jelen van a kor elborult abszurditása, egyben félelmetes atmoszférája is. Henri-Georges Clouzot mesterműve három szereplő köré épül: adott egy igazán visszataszító modorú, zsarnok férfi (Paul Meurisse), aki megkeseríti feleségének (Vera Clouzot) és egyik barátnőjének (Simone Signoret) életét. A két nő ezért összefog, hogy eltegyék láb alól az undok férfit, ám a hullája egyszer csak nyomtalanul eltűnik, így megkezdődik az idegőrlő versenyfutás az idővel. FONTOS: Ha nem ismeritek a filmet, akkor ne nézzetek utána különböző filmportálokon, mert rengeteg helyen spoileres szinopszissal lehet találkozni! Ne rontsátok el magatoknak az élményt!
Komolyan mondom, hogy ebből a meglehetősen döbbenetes sztoriból olyan filmet rittyentettek nekünk a franciák, hogy arra nincsenek szavak! A fekete-fehér felvételek már alapból adnak egy rendkívül hátborzongató ízt a filmnek, de ha ehhez még a két óra során végig jelenlévő hangulatot is hozzávesszük, akkor bizony jónéhány libabőrt előidéző jelenetet fogunk átélni. Sugárzik róla a profizmus, a rendezésben, a színészi játékban, a forgatókönyvben, de még a zenében sincs semmi hiba. És ha már a színészi játékot hoztam szóba: Simone Signoret rendkívüli módon játszik le mindenkit a vászonról. Kortalan mű ez, mai szemmel is abszolút fogyasztható, jómagam is csak pár éve láttam először és teljességgel lenyűgözött. Vajon milyen lehetett ezt az '50-es években a mozikban látni?
Többrétű film ez, hiszen nem csak egy lenyűgöző horror-thrillert kapunk, de még ráadásként szó esik az erkölcsi drámák létéről, a lelki vívódásokról, az elnyomásról, az igazságtalanságérzetről. Ellenben egyik témakör sincs olyan módon tálalva, hogy az kínosnak vagy netán feleslegesnek hasson. Remekül idomul a cselekményhez, és ez az az a kulcsfaktor, ami miatt még ennyi év után is meg tudja állni a helyét! És akkor még az epikus fináléról szót sem ejtettem. Ami a legmeghökkentőbb az egészben, az az, hogy történeti szempontból abszolút logikus és kikövetkeztethető megoldása van a filmnek, ennek ellenére a néző nem számít rá. Ehhez hasonló sokkhatást nem tudom hányszor éltem át, de egyet elárulok, nem a bőség zavara miatt nem emlékszem.
Kötelező érvényű darabnak tartom, nem csak a megvalósítás zseniális, hanem maga a tartalom is. Érzem az írásomon, hogy kritikai szempontból az eddigi munkásságomhoz mérten nem feltétlenül ez a legrelevánsabb, de ilyen zseniális, korszakalkotó remekekről csak szuperlatívuszokban, elfogult módon tudok beszélni.
10/10