Számomra a szatíra mindig is az eleve hátrányból induló műfajok közé tartozott. Eleve nehéz elkerülni, hogy a film fő vonala ne az általában 1-2 mondatban megfogalmazható üzenet sulykolásából álljon, ehhez pedig sok esetben még az is társul, hogy ezen kívül nem sok mindent tartalmaznak a hasonló alkotások. Szerencsére kivétel mindig van, ilyen például az Office Space-szel ikonná váló Mike Judge műve.

Joe Bauers (Luke Wilson) egy katonai bázis könyvtárosa, meglehetősen eseménytelen élettel és munkával. Azonban az, hogy minden szempontból átlagos, tökéletessé teszi a legújabb kísérletre: a katonaság egy évre hibernál embereket. Joe mellett még a prostituált Rita lesz a másik kiválasztott, azonban egy malőr folytán párosunk nem 1, hanem 500 évet tölt lefagyasztva. Felébredve pedig azt látják, hogy az egész világ teljesen elhülyült, a különböző mammutcégek befolyása alatt áll, és még a szemetet sem képesek eltakarítani maguk után. Azonban ez igen hamar előnyükre fordul, amikor kiderül, hogy az egész világon így ők a legintelligensebb emberek.

 A koncepció tökéletesen talál világunk elevenébe és minden bizonnyal még jó ideig aktuális lesz. Bár alapvetően nem a legeredetibb vagy legbonyolultabb gondolat, hogy "a világ egyre hülyébb, és ez ellen jó lenne tenni valamit", az ember nap, mint nap azt érzi, hogy tényleg nem azok az emberek szaporodnak a leggyorsabban, akikkel szívesen építenénk fel ezt a társadalmat. Azonban Mike Judge nem áll meg ennyinél, hanem kíméletlen aprólékossággal szedi darabjaira az emberi elbutulás mellett az egyre inkább minden átszövő reklámokat és a nagyvállalatok egyre növekvő befolyását a mindennapjainkra. Ez egyben pedig azt is jelenti, hogy a fő gondolat repetitív sulykolása helyett rengeteg apró, de annál humorosabb részletre fókuszál a film, amelyek között még második nézésre is tudtam felfedezni újdonságokat. Ezzel pedig azon kevés szatíra között van, amely vígjátékként is megállja a helyét.

Egyetlen izzadságszagú elem lóg ki nagyon az összképből, mégpedig Maya Rudolph karaktere. Amellett, hogy a színésznő sem hoz egy eget rengető alakítást, gyakorlatilag a szereplőt csak arra a visszatérő (és elég bugyuta) poénra használják, hogy a valódi foglalkozását Joe előtt homály fedi. Ha már Joe, neki sem tesz túl jót, hogy őt tényleg átlagosra írták meg, ezért aztán inkább nézőként, mintsem aktív szereplőként vesz részt a történet alakításában. De a kínos pillanatokért legalább a Terry Crews által alakított elnök kárpótol minket, aki talán a legnagyobb fénypontja az egész produkciónak.

Tehát hiába megy mellé néhány poén, összességében szerintem senkinek nem fog csalódást okozni ez az alkotás. Egész egyszerűen, mert egy iskolapéldája annak, hogyan lehet egy szatírával egy nem túl komplex, de annál szórakoztatóbb módon előadható üzenetet megfogalmazni. Kár, hogy még így is túlságosan kevés emberhez jut el.

8/10