III. Richárd. Ez a gazember a fő oka annak, hogy rosszkedvünk tele záros határidőn belül biztosan nem fordul tündöklő napsütésbe. Nem, nem Yorkról beszélek, hanem a Sherlockról. Merthogy a nem túl acélos harmadik évad után hiába várunk mostanában arra, hogy a negyedik évadban visszakapjuk kedvenc nyomozónkat, ugyanis a két főszereplő nagyon elfoglalt (= jó kifogás sosem rossz), és úgy alakult, hogy mindketten III. Richárd szerepét fogják eljátszani a közeljövőben. Benedict Cumberbatch a BBC 2-n, Martin Freeman pedig színpadon. Erre a hírre természetesen azonnal kiújult a Shakespeare-függésem, és eszembe jutott, hogy Ian McKellen milyen kiváló alakítást nyújtott a klasszikus mű filmváltozatában. Ideje volt az újrázásnak, nem bántam meg, jó adaptáció, de a katarzis sajnos elmarad.
A York ház ünnepel: látványos győzelmet arattak a Lancester -ek felett, azonban csak a fényképezőgépnek szól a boldog mosoly, valójában súlyos problémák terhelik a királyi család életét. Richárd (Ian McKellen) célja a trón megszerzése, ennek érdekében nem riad vissza semmitől. Bátyját, a félkegyelemű Clarence-t (Nigel Hawthorne) a Tower-be záratja és megöleti, ez a hír pedig a sírba viszi a másik bátyját, a súlyosan beteg királyt, Edward-ot (John Wood). Erzsébet királyné (Annette Bening) hamar egy rémálom közepén találja magát: Richárdot megkoronázzák, a fiait megölték, az ország pedig egy aljas gazember kezébe kerül...
Ez nem a szokásos veretes, de dögunalmas feldolgozása a Shakespeare - klasszikusnak, erről már a kezdő képsorok is meggyőznek bennünket: látványos körülmények között, egy tankkal tör be egy szobába Richárd, és egy géppisztollyal lövi bele a film címét a főcímbe. Hatásos kezdés, a látvánnyal a későbbiekben sincs probléma, azonban a film végére elfogy a szufla, kár, mert egyébként kiválóan használták fel az alkotók a film nyújtotta technikai lehetőségeket ahhoz, hogy a klasszikus művet közelebb hozzák a nézőkhöz.
A forgatókönyv jól sikerült, nem tértek el Shakespeare szövegétől, jól dramatizálták, áthelyezték a modern korba, van itt tank, repülőgép, házimozi, minden, ami kell. Ugyanakkor széleskörű lehetőséget ad a színészi játéknak is a történet, amivel a jól válogatott szereplőgárda él is, ezért a jellemábrázolás tökéletes, a gesztusok, a mimika részletesen kidolgozottak. A karakterek jól meg vannak írva (ez persze elsősorban Shakespeare érdeme, de nem könnyű filmre írni egy klasszikust), az operatőri munka és a vágás kiválóak, a zene is hatásos, a kosztümök pedig káprázatosak.
Rendkívül sokrétű a film mondanivalója, a hatalommániától az aljasságon át a csábításon, az emberek gyengéinek kihasználásán keresztül, de igazán a média hatalmára helyezi a hangsúlyt a történet. Richárd minden lehetőséget kihasznál arra, hogy a nép előtt legitimizálja rémtetteit, manipulálja az alattvalókat. Tetteti az érzelmeket, valójában teljesen üres és felszínes lény, akinek nincsenek gátlásai, mindent akar és végül semmit sem kap. Leginkább édesanyja szeretetét szeretné kivívni, de még ez sem sikerül neki, lassan mindenki elfordul tőle. Azonban nem sikerül igazán megragadni azt a pillanatot, amikor elveszti hívei bizalmát, ezért hiányérzete marad a nézőnek, ráadásul a végső leszámolás sem olyan erős, mint az azt megelőző képsorok. Ezt leszámítva azonban a történet nagyon is magával ragadó, kiváló dramaturgiai húzás, hogy időnként a kamerának beszél a főszereplő. A Hitlerre hajazó külső és díszletek (az éljen soká III. Richárd király jelenet pontosan olyan, mintha a Führert látnánk) a társadalomkritikai élt erősítik, rémisztő belegondolni, hogy milyen könnyen befolyásolhatóak vagyunk.
Ian McKellen játszani született, nem meglepő, hogy kiválóan alakítja III. Richárdot, az ő ábrázolásában a szeretethiány torzítja el a lelkét a szörnyetegnek, nem sajnáljuk, de megértjük a motivációit. Tökéletesen kidolgozta a karaktert (hihetetlen, hogy pl. egy cigarettatárcával mit tud hozzáadni egy jelenethez), hibátlan alakítás! Maggie Smith kiváló, mint mindig, Annette Benning volt már jobb, Robert Downey Jr. zseniális (bár saját akkori önmagát kellett alakítania alapvetően, de ez semmit nem von le az alakítás értékéből), Jim Broadbent és John Wood hozta a tőlük elvárható szintet, Kristin-Scott Thomas-nak nem ez a legerősebb alakítása.
Richard Loncraine jó, de nem kiváló filmet rendezett. A színészvezetés kiváló (bár nem volt nehéz dolga ilyen szereplőkkel), a jelenetek erősek, a párbeszédek jól szerkesztettek. Kár, hogy a történet vége ellaposodik, kevesebb látvány több lett volna. Azért ne sírjunk krokodilkönnyeket, soha rosszabb Shakespeare filmadaptációt!
Ian McKellen jutalomjátéka egy üdítően eredeti, de sajnos nem felejthetetlen feldolgozásban, kötelező darab!
8/10
