Coenék munkássága bennem mindig is ambivalens érzelmeket ébresztett. Egyrészt tisztelem őket azért, mert azon kevesek között vannak, akik a saját hangjukat megtartva, de nem önmagukat ismételve készítik a filmeket immár 20 éve, másrészt viszont istenigazából soha nem tudtak lehengerelni az instant klasszikus Nem vénnek való vidéket leszámítva. Legyen szó a True Gritről, a Fargoról, vagy a legfrissebb Inside Llewyn Davisről, engem nem igazán tudtak meggyőzni a zsenialitásukról. A nagy Lebowski kapcsán azonban valamit mindenképpen megcsillogtattak ebből.

"Dude" Lebowski (Jeff Bridges) egy igazi semmirekellő, aki munkanélküliként füvezéssel tölti a napjait, illetve azzal, hogy a haverokkal (John Goodman, Steve Buscemi) jár bowlingozni. Azonban egy nap két verőember összetéveszti milliomos névrokonával, ezzel pedig olyan események veszik kezdetüket, amelyek messze túlmutatnak Lebowski mindennapi életének kaliberén.

Coenék mondhatni rutinszerűen a nagy erők által tologatott kisember motívumát vették elő ebben az alkotásukban is, azonban hangulatában ez a darab mindenképpen kilóg életművükből. Nem csak az egyértelműen vidám ás humoros hangulat teszi ezt, hanem hogy ezúttal még azzal sem kompenzálnak, hogy brutálisan folyatják emellett a vért. Így összességében a végeredmény inkább jellemző egy klasszikus gengszter-vígjátékra, ami az én szempontomból mindenképpen jobban működött, és talán fura is lett volna ezek közé az eltúlzott karakterek közé bármiféle drámát vagy morbiditást keverni. 

Viszont ha már karakterek, sajnos Lebowskival sikerül beleesni a tipikus passzív főhős hibájába. Nem mintha ez nem illene a szereplő jelleméhez, vagy Jeff Bridges remek alakításához, de sok élvezeti faktor nem származik abból, ahogyan a mindenki által össze-vissza lökdösött főszereplő hebeg-habog két félmondatot. Kifejezetten nehézkes részei ezek a filmnek, amikor az ember már szinte várja, mikor toppan be Walter Sobchak, hogy egy kis életet vigyen a történetbe. Neki ez ugyanis kivétel nélkül sikerül, a fárasztó narratív párbeszédek után pedig kifejezetten élvezetes ezt a sztori szempontjából talán értelmetlen, de annál önfeledtebb ökörködést nézni.

Cselekmény szempontjából egyébként sem túl erős a forgatókönyv, az éppen akkor debütáló Guy Ritchie mellett labdába sem rúghatnak a szálak bonyolítása kapcsán, néhány geg (pl. az autó szétverése) elég kiszámíthatóra sikeredett, az álomjelenetek pedig ebben a formában meglehetősen indokolatlannak bizonyulnak. De a kreatív szövegek, az izgalmas és humoros mellékszereplők még ennél sokkal rosszabb történeteket is megmentenének, végső soron pedig sokkal inkább fogunk emlékezni John Goodman fergeteges mondataira, mint Lebowski passzivitására, vagy hogy mennyire nyűgözött le minket néhány fordulat. 

A hasonló jellegű komédiák között tehát nem tartanám a legnagyobbnak A nagy Lebowskit, azonban nem véletlenül tudott különleges maradni mind a mai napig. És talán azért áll nekem is közel a szívemhez, mert a főhőshöz hasonlóan az alkotók sem akartak nagy dolgokat véghezvinni, hanem csak jókor voltak a jó helyen, és tették a dolgukat.

8,5/10