Minden jobb James Bond filmben van egy-két emlékezetes jelenet, amiről azonnal beugrik, a sorozat melyik darabjáról van szó (pl. dr.No: Ursula Andress fürdőruciban kiemelkedik a habokból, Goldfinger: a lány talpig aranyban az ágyon stb.). Az mindig gyanús, ha a címről semmi sem jut a néző eszébe. Azt jelenti, hogy egy teljesen közepes alkotásról van szó, hiába adottak a franchise-ra jellemző külsőségek, egyetlen maradandó pillanat sincs benne. Ez a film sajnos pontosan ilyen: látványos, de üres. 

Nem kispályás a nyitás: az űrben egy amerikai űrállomást egy ismeretlen szerkezet szó szerint magába zár. Érthető módon kitör a pánik a titkosszolgálatnál, természetesen csakis őfelsége legszexisebb ügynöke jöhet szóba a probléma megoldására. Az ellenség félrevezetése érdekében megrendezik James Bond  (Sean Connery) halálát, és mivel a szálak Japánba vezetnek, az ottani titkosszolgálat segíti kedvenc ügynökünket az ügy felgöngyölítésében. A nindzsák mellett természetesen kap maga mellé egy bájos japán feleséget is, így a nászút ideje alatt mellékesen megmenti az emberiséget a 3. világháborútól, amelyet az ördögien gonosz Blofeld (Donald Pleasence) akar kirobbantani.

Ígéretes a kezdés, de hamar unalmassá válik a történet, még Sean Connery sármja sem elég ahhoz, hogy izgatottan figyeljük az eseményeket. Látványos ízelítőt kapunk a japán kultúrából (és a férfinézők örömére szép japán lányokból), azonban az épkézláb történet és a karizmatikus főgonosz fájóan hiányzik a filmből. Jó ötlet a sejtetés, Blofeldből sokáig csak a fehér cicát simogató kezét láthatjuk, azonban amint meglátjuk az arcát, a karakter elveszti minden érdekességét, egy átlagos őrült figura lesz belőle, nincsen súlya, a Bonddal közös jelenetekben szinte észre sem lehet venni, nem hiteles, nem hisszük el neki, hogy tényleg képes lenne kirobbantani egy világháborút. 

A forgatókönyv ezúttal nem sikeredett túl fényesre, bár akad benne néhány igazán Bondos jelenet ("Mit meg nem teszek a hazámért", vagy amikor a szaké megfelelő hőfokáról értekezik), de nem sikerült őfelsége titkos ügynökének karakterét tovább mélyíteni, az írók megmaradtak a felszínen, ezért kizárólag Connerynek köszönhető, hogy nem fulladt teljes unalomba  a film. A főgonoszon kívül a többi szereplő figuráját sem sikerült jól megírni. Azért akad néhány cool jelenet: amikor Q. néhány bőröndből összerak egy kis repülőgépet vagy a piranhák a medencében, de azért ez még nagyon kevés az üdvösséghez. 

Az akkor csúcstechnikának számító effektek ma már megmosolyogtatóak, ami még nem lenne probléma, de annyira hiteltelen a történet, hogy a sok robbantás önmagában képtelen érdekessé tenni a filmet. Az operatőri munka remek, mint mindig, a vágások voltak már jobbak, a zene sem kiemelkedő. Nem állt össze ez a fim, akárhogy is nézzük, sajnos.

Sean Connery hozza a szokásos szintet, de ő is volt már jobb, azért még mindig lemos mindenkit a vászonról. Donald Pleasence bántóan közepes, Bondhoz nem méltó főgonosz (Sinkó László zseniális szinkronja sokat javít a helyzeten, de csodákra ő sem képes). Karin Dor (hozzám hasonló fanoknak a Winnetou filmekből lehet ismerős) sem alkotott maradandót. Bernard Lee "M" és Desmond Llewelyn "Q" szerepében még mindig tud új színt vinni a karakterbe. Charles Gray (Mycroft a Jeremy Brett-féle Sherlock Holmes tévésorozatból) nyúlfarknyi szerepében is képes teljes emberábrázolásra. 

Lewis Gilbert nem utolsó rendező (Alfie - Szívtelen szívtipró Michael Caine-nel), de első találkozása James Bonddal nem sikerült túl fényesen. Nem éri el a korábbi filmek színvonalát az alkotás, a színészvezetés finoman szólva hagy kívánnivalókat maga után, a jelenetek színvonala hullámzó.

Látványos, de felejthető Bond - mozi, amit Connery miatt érdemes egyszer megnézni.

6/10