Az igazán érdekes és értékes dolgok mostanában a tévében történnek. Ki gondolta volna? Pedig a magyarázat egyszerű: a nagyfilmek producerei biztosra mennek, nem kísérleteznek, ennek eredményeként elözönlötték a mozikat az átlagos alkotások. Az igazán tehetséges alkotóknak (rendezők, írók, színészek stb.) azonban hosszú távon nem jelent igazi szellemi kihívást a középszer (persze, jól jön a pénz és a hírnév, de azért alapvetően azért kezdtek el filmezni, hogy létrehozzanak valami fontosat és értékeset), ezért a tévé felé fordultak, hiszen ott nagyobb a tér a kísérletezésre. Ezen folyamat eredményeként egyre nagyobb az esély, hogy belefutunk egy jó kis tévésorozatba. Nos, a Fargo nem ilyen: nem jó, hanem zseniális!
Alapvetően filmőrült vagyok, ritkán nézek sorozatot, a kötelező Trónok harcán túl (természetesen az összes könyvet olvastam, kíváncsian várom, mennyire térnek el az alkotók az abban szereplő történettől), eddig csak a Sherlockot néztem. Ámde a harmadik évad után teljes letargiába süllyedtem, majd a gyászidő letelte után elkezdtem keresgélni, milyen sorozat tölthetné be a zseniális detektív érdektelenné válása által okozott űrt. Szerencsémre most kezdődött nagy kedvencem, a Coen testvérek által fémjelzett Fargo alapján készült tévésorozat. Adtam neki egy esélyt, és milyen jól tettem, máris ráleltem a méltó utódra!
Ismerős képsorokkal indul a történet: hó és hideg mindenütt, a nagy semmi kellős közepén egy autó közeledik. Természetesen felborul, majd egyáltalán nem természetesen egy félpucér férfi kászálódik ki a csomagtartóból, és eszeveszett módon elkezd rohanni az erdő felé. A sofőr kifejezéstelen arccal néz utána. Ezen hatásos kezdés után megismerkedhetünk Lesterrel (Martin Freeman), aki abszolút lúzer, még az orrát is sikerül összetörnie egy szerencsétlen balesetben. A kórházban véletlenül a titokzatos Lorne (Billy Bob Thornton), mellé ül, elmondja neki, hogy mennyire szeretné, ha meghalna az a bosszantó egyén, aki miatt kicsit átrendeződött az arcberendezése. Nem kicsit lepődik meg, amikor valóban elhalálozódik a célszemély, ennél már csak azon döbben meg jobban, hogy hirtelen felindulásból szó szerint szétveri a felesége fejét...
Coenék szelleme abszolút értelemben áthatja a sorozatot (producerként és íróként is bábáskodtak az alkotás körül), a film feelingjét sikerül megtartani, ugyanakkor mégis saját arculatot adtak a sorozatnak. Rengeteg az ismerős jelenet, mégis sikerült új értelmet adni nekik, más szereplőkkel, más közegben teljesen más jelentést hordoznak a képsorok. Szellemes, helyzet és jellemkomikumra épül, egyedien sokkoló, vagyis igazi Coen.
Zseniálisan jól sikerült a forgatókönyv, minimalista környezetben a karakterekre összpontosítottak, nem takarékoskodtak a meglepő fordulatokkal, nem csak a főszereplők alakját írták meg jól, hanem mindenkiét. Hamar magával ragad a történet, nagyon erős jelentek követik egymást, képtelen kivonni magát a néző a hatása alól. Hétköznapi emberekről szól a történet, akik egy Isten háta mögötti településen élnek, látszólag nem történik velük semmi különös, teljesen hétköznapi dolgokról beszélnek, mégis, a kontextus miatt különösen hatásosak ezek a látszólag felszínes párbeszédek. A vágás nagyon jól sikerült, az operatőri munka remek, egyedül a zene nem adott hozzá semmi egetverőt a történethez.
A tévésorozatnak megvan az a műfaji sajátossága, hogy több idő van egy-egy karakter kibontására, Coenék éltek a lehetőséggel, a filmbeli figurákat továbbgondolták, modernizálták, kicsavarták, adtak az abszurdnak, teret hagytak a színészeknek, és jól a képünkbe tolták dögunalmas hétköznapjainkat csúcsra járatva. Szerethetőek a szereplők, főleg Lester - dacára annak, hogy végez a feleségével - , a csetlése-botlása annyira emberi, muszáj drukkolni neki, hogy kijusson abból a slamasztikából, amibe sikerült belekevernie magát. Lorne pedig annyira ördögi, hogy jó nézni. Okosan kitalált, tökéletesen kidolgozott történet és karakterek, ez a siker titka, na és az utánozhatatlan Coen - stílus.
A színészi játékon van a hangsúly, ezért a sorozat sikere a főszereplőkön múlt alapvetően. Tökéletesen sikerült a casting, Billy Bob Thornton zseniális a titokzatos gyilkos szerepében, hatalmas súlyt tud adni a szerepének, a puszta jelenlétével olyan félelmet tud kelteni, mint kevesen pályatársai közül Élmény nézni a játékát, fájóan hiányzott mostanában a filmvászonról, de az idei év várhatóan az övé lesz. Martin Freeman nem ér fel Thornton klasszisához, de az ő ereje éppen a középszerűsége (zseniálisan tud átlagos karaktert megformálni, lásd Sherlock), ezért tökéletesen kiegészítik egymást. Colin Hanks kiváló, Allison Tolman szintén.
Adam Bernstein erős nyitóepizódot hozott össze, megismerkedünk a szereplőkkel, az atmoszférát sikerült jól eltalálni, a színészvezetés tökéletes, a jelenetek hatásosak és hangsúlyosak.
Zseniális kezdés, Coenék csúcsformában vannak!
10/10