A filmeket a Titanic filmfesztiválon volt lehetőségem megtekinteni.

A hosszú út hazafelé / Eve Dönüs : Sarikamis 1915

Törökország katasztrofális első világháborús offenzíváját Alphan Eseli nem egy klasszikus háborús filmben dolgozta fel, hanem a nagy csaták helyett 8 ember túlélésére fókuszál a teljesen kihalt és hófödte vidéken. A cím lehetne akár "A hosszú egy helyben dekkolás" is, ugyanis a 15. és a 75. perc között pontosan ez törétnik, méghozzá elég erőltetett indokkal. Ebből is ki lehet találni, hogy nem éppen a legpörgősebb alkotásról van szó, és szereplőink már a kezdetektől fogva olyan agóniába kerülnek, hogy még igazán konfliktusokra sem futja tőlük. Nem is véletlen a különböző posztapokaliptikus és túlélőfilmekkel való összehasonlítás, ugyanis ezek kötelező körei (avagy meddig hajlandó elmenni az ember a túlélésért) az egyetlenek, amelyek valamennyire mozgásban tartják szereplőinket. Azonban mindezek ellenére a rendező kiváló abban, hogy a szereplőkkel együtt a mi bőrünk alá is bekússzon a hideg és a feladás. Az érzékletes fényképezésnek, a remek atmoszférának hála úgy érződik, mintha minden pillanatnak súlya lenne, illetve pontosabban így az igazán súlyos momentumokat is könnyebb átérezni. Ezt pedig a szívet tépő befejezés koronázza meg, amely nélkül az egész alkotás sokkal rosszabb lenne. Szóval történetileg hiába nem több Az út egy történelmi környezetbe helyezett parafrázisánál, hangulatilag tud annyit nyújtani, hogy egy egészen jó alkotássá váljon végül. 

Graceland

Nem is olyan régen láthattunk már egy filmet a Fülöp-szigetekről a Metro Manila képében, most pedig újra a távol-keleti ország fővárosába térhetünk vissza, méghozzá egy egészen hasonló alkotással. A téma továbbra is a korrupt és mélyszegénységben élő társadalom morális dilemmái, ezúttal egy túszdráma mögé felsorakoztatva. Ha a Metro Manila bevezetését hosszúnak tartottam, itt most éppen az ellenkezője látható: Ron Morales rendező gyakorlatilag repülőrajtot vesz, és utána is csak egy lépéssel mögötte járhatunk. Ugyanis a főbb eseményeken és fordulópontokon egyáltalán nem időzik el, ugyanakkor mégis magától értetődőnek veszi őket, mintha még mindig csak a koncepciót darálná le a producereknek. Így végig borzasztóan nehéz elválasztani a jelentőségteljes pillanatokat a jelentéktelenektől, a végső csattanóról sem tudom eldönteni, hogy egyáltalán annak szánták-e. Mindenesetre ez a narratív hadarás nem jelenti azt, hogy egy magas tempójú vagy pörgős alkotást kapnánk, sőt, a film középrészének agonizálása, gyenge dialógusai és túszdrámás kliséi kifejezetten unalmassá válnak, főleg azért, mert addig nem is tér rá Morales a történet igazi gerincét képező belső és külső konfliktusokra. (Amelyeknek a valódi ereje természetesen eddigre már eléggé elveszik.) Pedig sokkal jobban tette volna, ha ezt korábban meghúzza, ugyanis egy ilyen gondolatisággal rendelkező, összeszedettebb és kidolgozottabb filmmel akár már a Fogságban magasságait is ostromolhatta volna. Így viszont maradt neki és nekünk egy kissé furcsa, de alapvetően semmi extrát nem nyújtó ázsiai túszdráma.