Low-budget sci-fiket már csak azért is érdemes nézni, mert az erőforrások hiánya sokkal kreatívabb megoldásokra sarkallja az alkotókat a nagy stúdiókhoz képest. Így volt ez az Extracted vagy a Europa Report esetében is. És így történet ez ebben az esetben is, legalábbis egy darabig.

A világban egy újabb hidegháború alakult ki: a NATO most Kínával kerül szembe a konfliktus során. Azonban a britek gőzerővel dolgoznak a megoldáson: sérült katonáikat agybeültetéssel és protézisekkel próbálják minél kiválóbbá tenni, végül pedig létre akarják hozni az első öntudattal rendelkező robotot. A kutatást vezető Vincent ezzel jól is áll (Toby Stephens), elsősorban személyes érdekeltségétől motiválva, a társául szegődő Ava (Caity Lotz) azonban erkölcsi alapon nagyon hamar helyteleníteni kezdi a projektet. Még szerencse, hogy az ő személyisége alapján tervezik létrehozni a gépet.

A film sokkal jobban és hitelesebben ragadja meg az "ember kontra robot" problémakört, mint például az Én, a robot vagy a Robotzsaru tette. Köszönhető ez nem csak a koncepciónak, hanem hogy ezt egészen valódinak ható karakterekkel és sorsokkal támogatja meg a fentiekkel ellentétben. Illetve sokkal inkább a téma pszichológiai vonatkozásaira fókuszál, mint a látványos akciók lehetőségének megteremtésére, és hála a jó ötleteknek, ez eleinte működik is.

De azért csak eleinte, mert amennyire jó kérdéseket vet fel ez az alkotás, annyira kiszámítható válaszokat ad rájuk. A kifejezetten erős kezdés után hatalmas csalódásként ért, hogy végül nem tudtak többet előhúzni a tarsolyból egy átlátszó "jó szándékú tudós - militarista vezető" konfliktusnál, és összességében is csak hasonlóan sablonos megoldásokat láthattam. (Egy ponton pedig még addig is lealacsonyodtak a szerzők, hogy nyilvánvalóan nyúlják Alex Proyas robotos filmjét.) Így végül inkább lesz a végeredmény egy átlagos sci-fi, amiből éppen csak az akciójeleneteket spórolták ki. Pedig a játékidő felénél még azt mondtam magamban, hogy most már csak azon múlik minden, hogy a végét eltalálják, és akkor már kultfilm is lehet.

Mert adottak a rendkívüli díszletek és concept designok, az állandóan fénnyel szemben dolgozó (és ennek ellenére még éppen elviselhető mértékű lens flare-t használó) fényképezés szépsége, valamint egy nagyon erős alakítás a főszereplő Caity Lotztól, egyszóval csupa olyan dolog, amit legutóbb a Hold-ban vagy a Prometheusban láthattunk csak. 

De ez korszakalkotó történet nélkül még kevés a nagysághoz. Ha a mű legalább olyan jó válaszokkal tudott volna szolgálni, mint kérdésekkel, akkor minden bizonnyal már rengetegen ismernénk, így viszont komoly esély van rá, hogy már a jövő héten a Transzcendens is ki tudja törölni az emlékezetünkből.

7,5/10