Jelenlegi kritikánk egy olyan műről fog szólni, ami a rengeteg, a romantikus műfajért rajongó ember szívében különleges helyet foglal el. Makoto Shinkai filmje, a Másodpercenként 5 centiméter két fiatal, Takaki és Akari életének 3 pontját követi végig, ebből is inkább Takaki oldalára fókuszálva. Az első szegmens az 1990-es évek Japánjában játszódik, amikor a mobiltelefonok még nem terjedtek el, az internet és az email pedig még gyerekcipőben járt. Ekkor kerülnek közeli barátságba főszereplőink és ígérik meg egymásnak, hogy jövőre is együtt nézik a cseresznyefa virágzást. Ám az élet más terveket szövöget kettőjükről...

Amit első körben már leszögeznék, hogy a film eléggé minimalista szinte minden szempontból. Az egész film, viszonylag pontosan jellemezhető az „egyszerű, de nagyszerű” mondattal. Emellett a letisztult összkép mellett valószínűleg amiatt döntöttek a készítők, hogy egyedi atmoszférát adhassanak a művüknek, és hogy központi elemkén a szereplők érzelmeire fókuszálhassanak. Erre remek eszközként alkalmazzák a 3 egységre osztott történetvezetést ám ez némi negatívumot is vonz magával. A film nem tud egy mély üzenetet kidolgozni és aköré felépülni. Az egyetlen részletesen ábrázolt elem a karakterek érzelmei.

Ez alapvetően még nem lenne egy hatalmas probléma. Ám ha már azt is hozzávesszük, hogy az emóciók lefestése túldramatizált akkor már nemtetszésre adhat okot. Túldramatizálás alatt értem azt, hogy látszólag a párocskánkat nagyon mély érzelmek fűzik egymáshoz, ám ez cselekedeteikben nem mutatkozik meg. Nem tesznek semmit kapcsolatuk kiteljesedése érdekében, és hagyják, hogy érzelmeik felőröljék őket ahelyett, hogy megpróbálnák megoldani a problémáikat. Ha valakit szeretek, azért foggal-körömmel küzdök, bármi is legyen az utamban, nem pedig a szobámban jajveszékelek, hogy de szar ez a szitu. Ez a dolog annak fényében különös, hogy a többi része a sztorinak teljesen valósághű ezt az egyet kivéve. A vívódásból kifolyólag a karakterfejlődés is nagyon minimális és csupán a film legvégén jelenik meg. Másik gyakran emlegetett elem a filmmel kapcsolatban a metaforikus, a néző önreflexiójára építő tartalmi síkja. Ez viszont személyenként eltérő (ki mit lát bele ugye) és általános aspektusból nem kielemezhető.

A forgatókönyv, úgy ahogy a rendezés is Shinkai alkotása. Meg kell hagyni, mindkettőhöz nagyon ért az úriember. Az ő érdeme, hogy a lassú történetmesélés ellenére is fent tudja tartani a néző folyamatos érdeklődését. A párbeszédek és a kommentárok életszerűek és jól vannak megírva. A zene egyszerű és belesimul a filmbe. Nem monumentális betétekről van szó, de a céljukat, a hangulatteremtést és a lezárás katarzisának emelését remekül kiszolgálják. Az animáció festményszerű, viszonylag egyedi és meglepően részletgazdag. Abból a fajtából van, amiben az ember a sokadik újranézés után is találhat valami apróságot, amit első alkalommal nem vett észre.

Egy olyan mozgóképi élményről beszélünk, ami a valóságból merít és életszerű, ám a szerelem és az érzelmek misztifikálásával már elrugaszkodik a realitás talajáról. Egy film, ami az emberi emóciók ábrázolását szívszorítóan oldja meg és az ezekhez felhasználható eszközöket hihetetlen profizmussal alkalmazza. A szereplők kapcsolatára nehezedő távolság és idő súlyát szinte tapintani lehet, de ez önmagában tartalomnak nem elég.

7,5/10