Mi az alapvető különbség egy filmes és egy hétköznapi ember között? Az átlagember mélyen magába temeti a mocskos családi titkokat, a filmes pedig elmondja mindenkinek. Megússza a pszichológus tiszteletdíját, ha jól teszi a dolgát, akkor még pénzt is hoz a konyhára az alkotás, ha nagyon jól, akkor még díjeső is hull rá. Sarah Polley is ezt a módszert választotta a nem kis sokkot okozó történet feldolgozására, egy nagyon jó dokumentumfilmet készített, amely méltán nyert több díjat is a kategóriájában.

Sarah Polley a Váratlan utazás című sorozattal híressé vált színésznő (nem láttam a nevezett opuszt, ezért értelemszerűen nem mondok róla véleményt) kislány korában elvesztette az édesanyját, Diane-t, aki nem meglepő módon szintén színésznő volt. Édesapja, a szintén művész Michael Polley nevelte fel, ezért nagyon szoros érzelmi kapcsolat van közöttük. Azonban egy nap kiderül, hogy Sarah édesanyja titkolt, hatalmas szerelemben élt a fogantatása idején valakivel, aki minden bizonnyal az ő biológiai édesapja. Sarah megpróbálja kideríteni, ki volt a titokzatos férfi, természetesen teljes más, mint akire gondol, és amikor a DNS tesz bebizonyítja, hogy minden kétséget kizáróan megtalálta, aki keresett, akkor kezdődik igazán a történet, hiszen a két családnak szembe kell néznie a múlttal, és fel kell dolgoznia az új élethelyzetet.

A legjobb forgatókönyvet az élet írja. De azért egy Oscar-díjra jelölt forgatókönyvíró nem árt, hogy a történetet jól és okosan filmre lehessen vinni. Sarah Polley esetében ez a feltétel adott volt, azonban mindenképpen kellett hozzá a család nyitottsága, hiszen csak részben forgatott színészekkel (az édesanyja és az apák fiatalkori énjét játszatta  el velük), a valódi édesapja és a valódi biológiai apja állt a kamerák elé, és a testvérei is vállalták a nyilvánosságot. Éppen ezért adott volt egy olyan meghittség, ami nem eljátszható, csak megélhető, és olyan őszinte és emberi pillanatoknak lehettünk tanúi, amelyek szintén nagyon ritkák filmvásznon.

Több szempontból is megismerhetjük a történetet, ami nem Sarahról, és  még csak nem is a két apáról szól, hanem az édesanyjáról, Diane-ról. Az elbeszélésekből megismerhetünk egy életvidám, bohém színésznőt, aki az igazi boldogságot kereste, és meg is találta - csak éppen nem a férje oldalán. Nem hagyta el gyerekei apját ,ennek legfőbb oka az volt, hogy első házasságából származó gyerekei a férjénél maradtak, és bár jó kapcsolatban maradtak, csak ritkán találkozhattak, és nem akarta még egyszer átélni ezt a traumát, így végül a családja mellett döntött. Fiatalon halt meg rákban, sok éve már, a férje, a szerelme, a gyerekei számára azonban most is elevenen él az emléke. Nagyon nehéz úgy elmesélni egy alkotónak a saját családjának a valódi történetét, hogy az ne legyen szirupos, hatásvadász, és persze nagyon erős érzelmi háttérnek kell lennie a családon belül, hogy ne sérüljön a kapcsolatuk azért, mert a világ elé tárták az ő legbensőbb családi ügyeiket. Ezúttal sikerült a bravúr, és jó szerkesztéssel, rendezéssel és dramaturgiával kiegészülve egy nagyon szép, megható, nem érzelgős, szórakoztató, de mégsem felületes dokumentumfilm született, amely mindvégig fent tudja tartani az érdeklődést, nagyon könnyen bele tudja élni a néző magát a történetbe, ami akár az övé is lehetne, nincsenek nagy szavak, csak csendesen elmesélt életek és sorsok.

Kicsit zavaró, hogy a színészekkel felvett jelenetek érzelmileg és hangulatilag elütnek a családtagokkal készült felvételektől, azonban ezt a problémát okosan megoldották jó narrációval (nem jön rosszul ilyenkor egy apuka, aki nem mellesleg kiváló színész is). Talán egy picit jobb vágással katarktikus élményt lehetett volna elérni, azonban dokumentumfilmhez képest így is is nagyon jó alkotás született, öröm volt nézni.

Szép, okos, megható történet, amelynek a legnagyobb erénye az az érzelmi töltet, amit a családtagok visznek bele - kötelező darab!

8/10