A magyar film éledezik. Azt hiszem ez lelkiismeret-furdalás nélkül kijelenthető, hisz elég csupán a 2011-es Vizsgát, vagy a Isteni műszakot kiemelnem ahhoz, hogy alátámasszam az állításom. A berni követ pedig, ha lehet még jobban megerősíti a fent elhangzottakat, hisz egyszerű eszközei ellenére nagyszerű filmélményt tudhat magáénak.
1958.-ban, Nagy Imre kivégzése után pontosan két hónappal a berni magyar nagykövetségen két 56’-os szabadságharcos túszul ejtette Koroknai Mihályt, az akkori berni követet. A film ezen esemény és a két fiatal háttértörténetét meséli el.
A berni követtel kapcsolatban óriási elvárásaim voltak, ezek legfőképp a fent felsorolt fejlődésből adódtak. Másrészt bizakodásra adott okot az a tény is, hogy a forgatókönyvet nem más, mint Köbli Norbert jegyezte, aki a már korábban említett (és a blogon górcső alá vett) Vizsga című alkotásban már egyszer elkápráztatott az írói bravúrjaival , letisztult eszközeivel és kreatív tehetségével. Ez A berni követnél sincs másként, hisz az alig 80 perces játékidő forgatókönyvének minden apró eleme a helyén van, a politikai elemeket végre nem szájbarágósan adják át nekünk, a karakterek közötti szálak folyamatos feltárása pedig rendkívül jó dinamikát ad a cselekménynek.
Persze egy jó forgatókönyvet is ezerféleképpen el lehet rontani, de szerencsére A berni követben minden apró cselekményelem klappol, nincsenek időhúzó jelenetek, felesleges dialógusok vagy cselekedetek; itt minden elemnek komoly súlya van, és mindennek megvan a maga helye és ideje. Szerencsére a karakterekkel is rendkívül jól bánik a film, mert ugyan senki sem fordul ki önmagából (erre nem is lett volna idő), de az apró jellemváltozások vagy még inkább a felszínre kerülő motivációk és hatalmi harcok rendkívül izgalmas és feszült ízt kölcsönöznek a játékidő egészének. A Kulka János nevével fémjelzett színészstáb szerencsére nem csak asszisztál a jól megírt karakterekhez: mindenki egy tisztes közepes vagy annál erősebb játékot produkál, ezt öröm látni egy magyar film esetében.
Az alkotás tehát szerencsére nem egy olyan darabként kerül be a köztudatba (és remélhetőleg a magyar filmes történelemkönyvekbe), amely a hangzatos történelmi háttér miatt lett az, ami, hanem ha évek múlva a címére gondolunk, egy feszes, kiegyensúlyozott és emberi film jut majd az eszünkbe, amely apró hibái ellenére is maximális szórakoztatást képes nyújtani. Azt hiszem ez minimum dicséretes.
9/10