A kritika eredetileg a FilmDROID.hu oldalon jelent meg, 2013. május 23-án.
Mindenki többé-kevésbé tisztában van vele, hogy mostanság a filmiparra jellemző az adaptáció, folytatás és reboot dömping. Ennek oka egyértelmű: a borítékolható siker. Ha valaki egy már más médiumban bejáratott nevet ültet át a vászonra, akkor adott valamilyen fokú ismerete az anyagnak a köztudatban, illetve a név már alapból hozza magával a rajongói bázist. Ezzel nekünk fogyasztóknak semmi problémánk nincs, hiszen szeretjük a kedvenceinket jó formában mozgóképen látni. A Safe Haven viszont egészen más. Ez egy Nicholas Sparks adaptáció és ezzel gyakorlatilag mindent elmondtam. Ami jelenleg Hollywoodban zajlik a fent nevezett író könyveinek adaptálásában, kimeríti a rókabőr újra és újra lehúzásának fogalmát.
A koncepció ez: Sparks kevesebb, mint egy év alatt, futószalagon alkot egy unalmas, nyálas, drámai szerelmesregényt, a filmesek ezt sablonos, kizárólag a nőneműeket megszólító formában leforgatják. A poszter ugyanaz, mint a könyvé, ami meg ugyanolyan, mint a többi köteté. A történetek váza is ugyanarra a témára épül. A fiú meg a lány találkoznak, egymásba szeretnek, minden nagyon szép és jó, aztán jön egy szörnyű, könnyfakasztó tragédiába torkolló fordulat. Már csak ki kell színezni a hölgyeknek könnyedén átérezhető gondolatokkal és eseményekkel. Ha a romantikus filmek ilyen pofátlanul egy kaptafára való készítését valaki tudatos franchise-építésnek meri nevezni, én megeszem a kalapom. Az egyetlen probléma, hogy a formula működik: a kb. 20 millió zöldhasúból elkésztett darabok rendszeresen visszahozzák a pénzt, megközelítőleg 80-100 milliót. Ez a blockbusterekhez képest nem tűnik soknak, de arányaiban nagyon jó, hiszen négyszeres, ötszörös szorzóval zárnak.
A fő és egyetlen szál ez esetben a következő: a titokzatos Katie (Julianne Hough) egy rejtélyes eseményt követően, menekülve Southport giccsbirodalmába érkezik, ahol nyugalmat keresve letelepedik, végül barátra (Cobie Smulders) és szerelemre (Josh Duhamel) talál. Ám a békés jelent beárnyékolja a múlt, ráadásul egy nyomozó is erősen kutat utána (David Lyons). Az alapfelütés önmagában nem rossz, olvasatra egy egyszerű love story, ha pedig a végeredményt nézzük, akkor még ígéretes is: az első képsorok gyorsak, sötétek és meg merem kockáztatni, még izgalmasak is. Bizony, a Menedék meg van spékelve egy kis thriller ízzel is.
Tök jó, mondhatnánk, végre egy kis változatosság a sorban! De sajnos nem. A krimi és a turbékolás összefonása sikertelen. Az átgondolatlan történetvezetés, a nem megfelelő alapanyag unalmassá és kiszámíthatóvá teszik, emellett ott van a többi Sparks mozira jellemző lassú melankolikus atmoszféra, ami végleg megöli azok reményét, aki szeretnék kicsit rágni a körmüket aggodalmukban. Ezzel pedig csak annyit ért el az alkotói csapat, hogy a borongósabb jelenetek tarkítják a palettát. Kár. Ez is csupán addig tart, amíg be nem következik a film két fordulatából az első, ami mint már mondtam könnyen megjósolható, plusz nem változtat a sodráson. A második a végén van, és nem tudok mást mondani, mint hogy nevetséges és erőltetett.
Pedig a rendező Lasse Hallström úrról tudjuk, hogy nem inkompetens. Többször jelölték már Oscarra (Kutyasors, Árvák hercege, Csokoládé), nagy nevek forogtak körülötte (Depp, Maguire, Ledger, stb.). Tapasztalata is volt már Sparks adaptációval, mert a 2010-es Kedves John! is az ő dirigálásának terméke (ami szintén nem sikerült jóra). Ő minden bizonnyal meg is tette, amit megkövetelt a haza és próbált a ponyvaregényből igényeset alkotni. Jelenléte érzékelhető néhány igényesen megvalósított részleten, a szép fényképezés is megcsillan, de ennyi és nem több.
A színészi játék sem meggyőző, bár a főszereplő Julianne Hough aranyos meg dekoratív, de felejthető. A férfi karakter továbbra is a kirakatbábu, nulla mélységgel (mert ugye az nem mélység, ha valakire rámondjuk, hogy megözvegyült és kész a háttérsztori). A leginkább a Bosszuállók és az Így jártam anyátokkal által népszerűvé vált Cobie Smulders továbbra sem bizonyítja, hogy több mint egy sorozatszínész, de ez a hihetetlen klisésen megírt jellemvonások mellett nem csoda, majd a következő Amerika Kapitányban meg a Delivery Manben leszek rá kíváncsi. A fiatalok közül Noah Lomax számomra idegesítő volt (de ez teljességgel szubjektív). David Lyons átlagos, szürke és még a részegesség is nehézséget okozott neki.
Tehát a Menedék elvérzett. Nem hozott újat, ugyanannak a dalnak az ezredik újraéneklése, ami várható volt az előzetes információk tudatában. Nem bűnrossz, ahhoz ennél több kell, azonban a jóval köszönő viszonyban sincs. Egyedül egy randi mellett való összebújáshoz ajánlott vagy azon hölgyeknek, akik gondolkodás nélkül követelik a következő románc adagot, és éltetni akarják a bennük létező álomvilágot. A hímnem mindenesetre óvakodjon tőle.
2/10
