Azt hiszem nem lenne értelme tagadni, hogy kifejezetten utálom a hollywoodias giccset és túlzásokat. Mármint általában, ugyanis ebben az esetben meglehetősen elbizonytalanodtam, hogy ezt a filmet logikus végiggondolva utálnom kéne, tulajdonképpen egészen szeretem. 

William (Greg Kinnear) és Erica (Jennifer Connelly) nemrégiben váltak el, és szemmel láthatólag az íróként dolgozó férfit viselte meg a legjobban a dolog. Két tinédzser gyereküknek sem egyszerű: az apja hivatását követő Sam (Lily Collins) azóta nem beszél az anyjával, és az elköteleződéstől félve csak a könnyű kalandokat hajszolja. Rusty (Nat Wolff) pedig bezárkózva tölti a napjait az egyik iskolatársáról álmodozva. Azonban mindkettejük számára fordulatot hoz az elkövetkező időszak: Sam találkozik Lou-val (Logan Lerman), aki komolyan tervez a lánnyal és nem adja fel az első visszautasítások után, Ruty pedig összeszedi a bátorságát, hogy megszólítsa azt a lányt, akiről idáig csak álmodni mert. 

A film egy meglehetősen furcsa világot prezentál, ahol a legnagyobb probléma az írói válság, és a testvérféltékenység is a kiadott könyvek számában mérhető. Még a karakterek, emberi kapcsolataik és konfliktusaik is egy enyhe sznobériát árasztanak magukból. A szereplőkből hiányzó mélység helyét pedig a hollywoodias túlzások igyekeznek betölteni, itt a visszahúzódó, számkivetett srác már 20 perc után betöri a legmenőbb csávó orrát és "fehér lovon" elmenekül annak barátnőjével. Azt sem feltétlenül értem, hogy miért egy füvező, deszkásnak öltöztetett srácot képzeltek el erre a szerepre. Sem ő, sem szerelme nem igazán passzolnak a nekik írt karakterre.

Mindenesetre a fentiek ellenére Josh Boone egészen kiváló atmoszférateremtésben, és akárhogy is szeretném megvetni a filmet, nem tudom. Az egyszerű, ámde tökéletesen prezentált fordulatok működnek, az egyes jelenetek megvan a maguk varázsa. A legnagyobb túlzások sem érződnek otrombának, és még a legirritálóbb karaktereket is szerethetővé tudja tenni. Rendezőnk végső soron egy remek feelgood filmet varázsol elénk. (Na meg ott van Lily Collins is, akibe menthetetlenül szerelmes vagyok.)

A lényeg szerintem az, hogy nem szabad túlgondolni és nem kell véresen komolyan venni ezt az alkotást. És akkor még egy egészen szórakoztató és kellemes élmény is kerekedhet belőle. Mindenesetre ha karácsonykor nem az Igazából szerelmet akarjuk elővenni ezredszerre is, pótléknak tökéletesen megteszi.

7,5/10