(Erről az egész klasszikus hétről, illetve a posztok összesítője.)
James Cameron esetében mindig egy picit furcsán érzem magam, mivel egy profi író-rendezőről van szó, akit nagyon nehéz hova tenni a fejekben. Ennek oka pedig az, hogy a filmjei, amely a világon végigsöprő viharként lesznek sikeresek nagyon megosztóak is. Sokan az egekbe magasztalják a műveit, a többiek (igényesebbek*) pedig kiáltozva próbálják megmutatni a hibákat, felfedni a kendőzhetetlen valóságot. Egy dolog viszont biztos, Cameron egy óriási mágus, egy tapasztalt szemfényvesztő mester. Mestere annak, hogy telibe találja a közönség rossz igényeit, arra teljesen passzoló anyagot szabjon. Az üresség látványos tálalása, ez zajlik. Az sem csoda, hogy Ridley Scott utánérzésünk van, (erre a Gladiátor kritikámban is kitérek). Eme rémség előtt sokkal jobb filmeket gyártott, amelyekért sokkal megérdemeltebb lett volna az Oscar-díj, amit sajnos nem kapott meg. Ezért készült el a Titanic. Azóta már kaptunk egy kétmilliárdos Avatart is. Sic transit gloria mundi.
Az első pár mondat szerintem tökéletesen összefoglalja a Titanicot, íme: „Akár egy kísértethajó, úgy tűnik elő a tenger sötétjéből. Mindig lenyűgöz ez a látvány. Ahogy e pompás hajó szomorú roncsai itt ülnek a fenéken, ahová 1912. április 15.-én, hajnali 2 óra 30 perckor süllyedt le, hosszú haláltusa után, a fenti világból.” Erre a társának remek reakciója csupán annyi „Mennyi hülyeséget tudsz beszélni, főnök.”. Kész. Mintha a saját filmjéről írta volna Cameron. A Titanic ugyanilyen emelkedett és életidegen teljes valójában, mint Brock Lovett (Bill Paxton) szavai.
A történetet biztos mindenki ismeri. 1996-ban Brock Lovett és csapata a Titanic roncsai közt kutat az Óceán Szíve nevű gyémánt után. A gyémántot nem találják meg, de csatlakozván, a 101 éves Rose egy megrázó történetet mesél el, melyből kiderül, hogy ő nem más, mint Rose DeWitt Bukater, aki személyesen részt vett a katasztrófában. 1912-ben indul útjára a világ legnagyobb, legelegánsabb, elpusztíthatatlannak mondott óceánjárója, a Titanic. A csodálatos hajón találkozik a csóró Jack (Leonardo DiCaprio) és a gazdag felmenőktől származó Rose (Kate Winslet). Egymásba szeretnek, ám beüt a katasztrófa, a hajó jéghegynek ütközik.
Csupán ezt elolvasva az, aki még nem látta a filmet (kevés ilyet lehetne találni, de tegyük fel), nehezen tudná eldönteni, hogy ez most egy szimpla katasztrófafilm, vagy egy romantikus kosztümös mozgókép. A válasz nem ilyen egyszerű, ugyanis a kettőt fuzionálja, de nem jól. Egy veszélyes egyveleget alkot, ugyanis egy olyan romantikus katasztrófafilmet kapunk, ami látványos, mint egy Roland Emmerich-féle 2012, nyálas, de buta, mint egy Nicholas Sparks mozi, vagy a Twilight-széria (mondjuk arányaiban sokkal nyálasabb, és kevésbé buta), a kosztümös filmekből pedig csak a díszletet és a gyakori pátoszt tudta ellopni. Olyan keverék ez, ahol a történelem csak egy kellék és nem tartalom, ahol az ezres nagyságrendű halálozás csak egy drámai adalék ahhoz, hogy miközben emberek szenvednek, mi meg tudjunk hatódni Jack és Rose érzelgős turbékolásán.
És ami még fontos. A történelmi háttér nagymértékben képes enyhíti a nyálasság erejét, képzeljük el ezt a napjainkban játszódva. Az Avatar a koncepció ezen szekcióján csak annyit csavart, hogy a szerelem és a gazdag-szegény ellentétet felváltja a Pocahontas-sztori, mindez pedig a jövőben játszódik.
És miért veszélyes ez az egyveleg? Mert tudjuk, hogy ilyen szerelem nem létezik, amit látunk csak egy szentimentális álom. És igen, jó lenne hinni abban, hogy valaki találkozik az ellenkező nemből valakivel, azonnal beleszeret, legyen az szegény vagy gazdag, ez az erős érzelem minden társadalmi határt legyőz, nem állhat útjába se szülő, se gonosz vőlegény. És ha kell, örökké szeretni fogja, ha elválnak, akkor is, akár 80 év múltán is úgy kel és fekszik, hogy még mindig hiányzik neki. De ennek nem az lesz a végeredménye, hogy létrejön a valóságban is tömegesen a tökéletes szerelem, vagy akár egy egészséges párkapcsolat (hiszen ez nem dől el a filmben) hanem az, hogy az ebben hinni akarók sekélyes és torz érzelműekké válnak, akik példának okáért találkozva egy valós párkapcsolat valós nehézségeivel, tehetetlenek lesznek. Hiszen az nem olyan, mint a filmben, akkor biztos el van rontva az egész. Vagy éppen ellenkezőleg, túlságosan ragaszkodókká válnak, táplálva magukban az álom tüzét, ragaszkodva hozzá még egy hozzá egyáltalán nem illő, vagy akár rosszindulatú társsal is. Ismerjük az ilyen eseteket, bizony a második legnagyobbat kaszáló filmnek, és a véget nem érő dömpingben érkező, gagyi romantikus filmeknek, hatalmas franchise-oknak (Twilight, haha!) amelyek ezt vetítik előre, van ilyen hatása is. Azt persze soha nem tudjuk meg, hogy ha az ilyen párok együtt maradnak, akkor mi történik a stáblista után. Ezért kellet Jacknek meghalnia, mert ha túléli, akkor akár az is megfordulhat egy pillanatra a fejünkben, hogy vajon miként élhettek együtt, ha partra érnek? Boldogan élnek, felhőtlenül, viták nélkül, mint a Titanic adta rózsaszín atmoszférában? Ez egyáltalán nem biztos.
Térjünk rá a karakterekre. Az összes egy szimpla sablon, egyszerű érzelmekkel megalkotott szimbólum. Ennek tökélyre vitt megfelelője a két főszereplő, akiknek még a nevük is négybetűs, nehogy nehéz legyen megjegyezni, ugye az ötbetűs (Rómeó és a Júlia) például már sok lett volna, az nem maradt volna fent sokáig. A Shakespeare meg már kibetűzhetetlen, nonszensz. És hiába csillan meg DiCaprio és Winslet oldaláról a tehetség, ha egy nyálas ficsúrt, vagy pedig szülői ellen lázadó 17 évest kell megformálniuk, akikről a tetteik nem árulnak el többet a 3 óra során, ilyen háttérrel nehéz jót alakítani. Így szinte bárki azonosulhat velük, akinek ez elég. Ráadásul még ellentmondásosan, teátrálisan és illogikusan is viselkednek. A felső és alsó szociális réteg bemutatása is ugyanilyen végletes, a szegények jellemzően jó, izgalmas értékeket vonultatnak fel, a gazdagok pedig jellemzően rosszakat, unalmasakat és modorosakat. Ezzel nem lenne gond, mert jótékony cél ez a Titanictól, azonban a végeredmény csak nettó marhaság, gyenge próbálkozás. Cameron sikereit megnézve pedig akár az álszent jelzőt is rá lehetne akasztani, de én ilyen messzire nem megyek.
Mint már írtam az érzelmi hatás elérése a film célja, amit mindenkinél el is tud érni, tehát sikeres a küldetés. Ennek érdekében a forgatókönyvi megoldások sokszor öncélúak is, például a gyerek megmentése, kis hősies sugallat. Ha kivágják az egészet, ugyanúgy érthető maradt volna minden. És természetesen egy kis összeborulásra, szerelmetes suttogásra is van idő, még a legborzasztóbb helyzetekben is. A zene is mindig tökéletes alkalmakkor jelentkezik.
De nem akarok egyoldalúnak tűnni, vannak pozitívumok is, amelyek már felütötték a fejüket itt az írásban is. A film tehát látványos, az operatőri munka az elejétől végéig remek, az elején a víz alattiak, később pedig a hajóról madártávlatból készült külső felvételek is briliánsak, és a film megjelenésének évében hatalmasat szólhattak. A beltéri részek pedig csuklóból hozzák az akkori légkört, remekül megfestve, a fényűzésen át egészen a szegények részlegéig, panasz tényleg nem lehet rá. Mint már említettem, a színészek is okosan lettek összeválogatva, ha az erős jelenlét a teljesítményben nem is mutatkozhat meg a kétdimenziós karakterek okán, a stílus egészen biztosan el lett találva mindenkinél (például Bernard Hill).
Összességében tehát a Titanic nem a filmkészítői, technikai szempontnál tesz megbocsáthatatlant, sőt, ott még nagyot is alkot. A hatás és a mondanivaló az, ami ellenszenvet kelt, újranézésnél pedig már egyenesen fárasztó és unalmas. Természetesen a szerelem hatalmának víziója még a legszívtelenebb kritikust is megérinti, kétségek nélkül. A különbség ott van, hogy csak a fent említett ezernyi eszköz által oly sokaknál kivívott tisztelet és szeretet miatt én nem fogok rá több pontot adni. Ez nem jelenti azt, hogy én „más filmet láttam”, vagy az én szempontom nem elfogadható. Számomra tökéletesen érthető a tömegek rajongása iránta.
Így született meg minden idők legnyálasabb filmje, és a saját idejében a legnagyobb kasszasiker. És ez nem véletlen.
4/10
* Az "igényesebbek" itt szerencsétlen megfogalmazás, és szívem szerint elhagynám, de ugye az írott szónak súlya van. Az igényesség természetesen nem feltételezi azonnal a "különbek közé tartozást", elitizmust.
