A jó film 85%-ban előkészítés, 5%-ban forgatás, 10%-ban utómunka. Legalábbis így tanítják a filmes suliban.

Ennek szellemében szépen elkészültünk a forgatókönyvvel, lesnitteltük a jeleneteket, megszerveztük, hogy legyen kamera, megbeszéltük a kellékeket, a forgatási helyszínt, szóval követtük a bölcs tanári szózatot.

Aztán egyetlen pillanat alatt felborult minden. Eredetileg péntek délután forgattunk volna. Hétfőn szabadságon voltam, lógást terveztem a suliból, eszemben sem volt felautózni Pestre (autóval járok fel Tatabányáról, imádom az éjszakai száguldozást az autópályán, de nem kicsit fárasztó hetente háromszor ingázni, pláne munka után, nőiesen bevallom, hogy nem mindig tudom rávenni magam). Aztán jött a mindent megváltoztató sms...

Békésen olvasgattam az ágyon fekve, amikor csöngött a telefonom, hogy sms érkezett. Eszemben sem volt elolvasni (jó volt a könyv), ámde néhány percen belül megbolondult az én kis telekommunikációs eszközöm, rakás üzenet jött, ezért végül megnéztem, hogy mi olyan fontos. Nos, kiderült, hogy órarend változás történt, nem pénteken, hanem ma kell forgatni. Nem kicsit fordult meg velem a világ, könyv ledob, agyalást és szervezést elkezd. Mindenki dolgozott, kamera nuku, a forgatókönyvet dobhattuk a szemétbe, kellékek sehol. Hogyan lesz ebből film?

A következő kép, amire emlékszem az az, hogy 160 km-es sebességgel száguldok a pályán, tűsarkúban nyomom a gázt, és azon jár az agyam, hogy milyen történetet lehet leforgatni a suli helyszínén, mert ugye másra már nem maradt idő. Nem tudom, hogyan csináltam, de csak kicsit késtem az óráról, ahol még volt egy félórás előadás, és csak utána kezdhettünk neki az érdemi munkának. Először teljesen tanácstalanok voltunk, aztán az operatőr (aki teljesen véletlenül keveredett hozzánk, eredetileg másik csoportban volt) elkezdte felvenni az első képeket, lassan megnyugodtunk, improvizáltunk, vitatkoztunk, ötleteltünk.

Abszolút a pillanat szülte a beállításokat, például teljesen véletlenül vettük észre, hogy van az előtérben egy tükör, és már jött is az ötlet, hogy el kellene előtte menni az áldozatnak és a merénylőnek. Nem tudom leírni az a képet, ahogyan szegény operatőr felvette ezt a jelenetet (egy ládán feküdt valami hihetetlen pózban), de akkor már éreztük, hogy ebből jó film lesz, úgyhogy egyrészt sorban jöttek az ötletek, másrészt pedig halálra nevettük magunkat. Őrült este volt, néhány film mániás szabadjára engedte a fantáziáját, és spontán módon egy nagyon jó kis zsenge született ebből.

El kell mondanom, hogy "filmszínésznek" lenni nem könnyű dolog. Többször kell felvenni ugyanazt, akár több beállításból, és az sem mindegy, hogy honnan és mikor indulsz el, mert ha csak egy kicsit is hibázol, már nem vagy benne a képben. Hogy abszolút illúzióromboló legyek: azt a jelenetet, amikor kilépek az ajtó mögül, csak úgy tudtuk felvenni, hogy többször elpróbáltuk, és a lábam előtt egy pénzérme volt, hogy biztosan ne lépjek ki a képből. Fárasztó, de nagy élmény volt, örülök, hogy nem maradt ki az életemből.

A tűzkeresztségen túlestem tehát, várnak az újabb filmek (a Werkben van tempó!), de azért a továbbiakban maradunk a hagyományos előkészítésnél.

Azóta teljesen más szemmel nézem a filmeket, időnként azon kapom magam, hogy azon agyalok, milyen kamerabeállítással vehették fel ezt a jelenetet. Nem tudom elégszer elmondani, hogy a film nem a rendezőről és a színészről szól, rajtuk kívül még rengeteg szakmának kell jól tennie a dolgát azért, hogy valóban jó mozi készüljön. Szégyen, hogy mégis mindig csak róluk szólnak a címlapok, velük készülnek az interjúk, ők kapják azt a publicitást, amit minden filmes megérdemelne. De erről majd máskor, most éppen nagy az öröm, mert a tanároknak tetszett a mi kis zsengénk, ennek örömére kicsit szusszanunk, aztán belevágunk az újabb filmes kalandba.