Ki vagyok fogyva a jelzőkből, ugyanis ma már az Elysium-ot megsoroztam olyanokkal, hogy "mesterkélt", "szájbarágós" és "giccses". De ettől függetlenül még mindhárom igaz Alföldi Róbert rendezésére, akinek talán egy kicsit túl sok komplexusa gyűlt össze erre az előadásra.

Először is hadd dicsérjem meg az RTL Klub-ot azért, amilyen zseniálisan beszúrtak egy 10 perces reklámblokkot a rockopera első 10 perce után, tökéletesen megerősítettek abban, hogy érdemes az ncore-t használnom, ahelyett, hogy az ember tv-t nézek. (Mármint tv-t az HBO-n kívül.)

Már alapból az félelmetes, hogy az X-faktor, Megasztár és hasonló borzalmak válogatóinak Bikicsunájai sem tudták annyira hozzászoktatni a fülemet a hamis énekhez, hogy ne legyen nagyon bántó, amit ezek a színészek műveltek az össze-vissza gyorsított zenére. A minden egyes hangon erőlködő Feke Pál még a jobbak közé tartozott, de egyedül talán csak Tompos Kátya hallatán nem kezdett el vérezni a fülem, amikor a rongyosra hallgatott kazettám emlékeivel hasonlítottam össze. 

Az aktuálpolitikai utalásokat valószínűleg ezrek fogják kivesézni SS-tisztekkel, papi civiles biztonsági őrökkel és társaikkal, az viszont biztos, hogy a rendezőnek nagyon sok kompenzálni valója akadt, és mindenáron be akart szállni a kultúrkampfba, hiába énekelteti el az egész társulattal, hogy "Jaj, de unom a politikát!". Az igazán bántó viszont az, hogy ötletei még működhettek is volna, ugyanis egyébként jó pár dolgot meglehetősen ötletesen értelmezett újra (például amikor István az egész őt éltető tömegnek címezi a "Léhűtők, hitványok.." kezdetű sorokat), de megint a "hogyan"-nal van a probléma.

Mert biztos, ami biztos, mindezt annyira erőltetetten és mesterkélten rágja a szánkba, mintha külön fájna neki, ha egy valaki is akadna, akinek nem esnek le bizonyos párhuzamok. Még súlyos szüneteket is iktat a zeneszámok közé, csak hogy legyen ideje egy Mercedes-termékelhelyezésre a színészeknek egy-egy hangsúlyos arckifejezésre  vagy egy ripacskodó mozdulatra (mert hogy a két főszereplőn és a már dicsért Tompos Kátyán kívül mindenki észveszejtően túljátssza a szerepét).

Valahol itt fordul át az egész egy ikonikus rockopera megalázásába és szánalomba. A léggitározva spanglizó Novák Péterrel, az állandóan feltűnő néptánci elemek ellenére inkább egy afrikai törzsi táncra hasonlító pogány szertartással. Az pedig mindent elmond, amikor Varga Miklós trabantos kisnyugdíjasként tér vissza ebbe a darabba. Fáj látni egy ilyen nagyságot egy ennyire megalázó helyzetbe és egy ilyen szánalmas valamibe kényszerítve. Mindent, ami ebben a műben felemelő és katartikus volt, azt sikerült egy szatírába, sok helyütt meg önmaga paródiájába fordítani. Alföldi annyira szellemes és belevaló akart lenni, hogy végül ehelyett közönséges és szánalmas lett.

Inkább nézzük meg a 10 évvel ezelőtti csíksomlyói előadást, és reménykedjünk, hogy 10 év múlva is valami hasonlót láthatunk: