Három lánnyal megözvegyülve egy valaha jobb napokat látott hölgy kénytelen vidékre költözni, aminek nem örül túlságosan, de lassan kiderül, hogy jobb nem is történhetett volna velük és persze minden jó, ha vége jó, a lányok férjhez mennek, anyuka örül. Ennyi. Lehet ebből érdekes filmet készíteni? Ang Leenek sikerült, vagyis a válasz határozottan igen.
Utoljára talán 10 éve láttam a filmet, és akkor persze az áradó romantika miatt néztem meg. Most viszont, immár felnőtt fejjel, és friss Jane Austen olvasmányélménnyel újráztam. És teljesen ledöbbentem attól, hogy Ang Lee milyen érzékenyen tud mesélni egy már letűnt korszakról, és a romantikus felszín alatt milyen komoly társadalmi kérdésekre helyezi a hangsúlyt (női egyenjogúság, a társadalmi elvárások, a kiszolgáltatottság, az emberi gyarlóság stb.).
Mr. Dashwood halála előtt arra kéri fiát, hogy viselje gondját lányainak, és azok anyjának. A fiú természetesen megígéri, és komolyan is gondolja, azonban kedves felesége mesterkedéseinek köszönhetően az anya három lányával hamarosan egy vidéki házban találja magát. A lányok eléggé különböző személyiségek: Elinor (Emma Thompson) komoly, megbízható lány, az értelem mintaképe, Marianne (Kate Winslet maga a szenvedély, az érzelmei irányítják, a legkisebb lány, Margaret pedig egy szeles kiskamasz. Mivel a lányoknak nincs komoly hozományuk, ezért nem reménykedhetnek jó házasságban (ne felejtsük el, akkoriban a nőknek nem lehetett saját karrierjük, főként a férfiaktól függtek). Ennek ellenére Elinor elvarázsolja sógornőjének öccsét, Edwardot (Hugh Grant), de a lánykérésre nem kerülhet sor, mert a jobb partiban reménykedő nővér közbelép. Marianne igen romantikus körülmények között találkozik Mr. Willoughby-val (Greg Wise), az érzelmek magas hőfokon áradnak, olyannyira, hogy észre sem veszi Brandon ezredest (Alan Rickman). Aztán a szerelmi szálak elkezdenek összegabalyodni, és nem kevés megpróbáltatás után a két lány élete révbe ér.
A forgatókönyv nagyon jól sikerült, olyannyira, hogy Emma Thompson Oscar díjat is kapott érte, méltán. Habár hű marad Jane Austen világához, mégis sokkal többet mond el egy romantikus történetnél: tökéletesen ábrázol egy világot, amelyben csak a vagyon, a társadalmi státusz számít, az érzelmeknek nincs helye. Vagy mégis? Győzhet az érzelem az értelem felett? A párbeszédek erősek, méltók az írónőhöz. Azonban van néhány üresjárat, és felesleges jelenet. A karakterek teljes mélységükben bemutatásra kerültek, a jellemfejlődés és a motivációk ismertetése tökéletes. Hitelesen sikerült megidézni Jane Austen világát és korát.
Emma Thompson Elinor szerepében kiemelkedő alakítást nyújt, lefojtott érzelmei és a visszafogottsága mögött meg tudja mutatni a lelki emelkedettséget, a mély érzéseket. A színésznő arcjátékát rengeteg kolléganője megirigyelhetné, kevesen képesek ilyen kifejező színjátszásra.
Kate Winslet szintén telitalálat volt, ahhoz képest, hogy milyen fiatal volt a film készítésének idején, megdöbbentően erős az alakítása. Azonban Alan Rickman az ezredes szerepében mindenkit lemos a vászonról, a legjobb jelenetek azok, amelyekben Emma Thompsonnal látható, a két színész méltó játszótársa egymásnak.
Hugh Grant ebben a filmben ismét példáját adta annak, hogy teljesen érdemtelenül került egykor sztárstátuszba, hiszen erősen közepes színész, és ez nála sokkal tehetségesebb kollégái mellett kínosan jól látszik. Az alakítása felejthető, sablonos és középszerű. Ugyanakkor Hugh Laurie rövid epizódszerepében meglepően erős játékkal örvendeztet meg bennünket.
Ang Lee univerzális rendező (kevés az ilyen), több műfajban is kiemelkedőt tudott alkotni, erre ez a film a legjobb példa. Az intenzitást a film nagy részében fenn tudja tartani, a színészvezetés kiváló, a történet magával ragadó, teljesen bele lehet feledkezni a 19. századi Anglia világába.
Összességében egy kiváló film született, amely méltó Jane Austen írói nagyságához.
9/10
