Elgondolkoztatok már azon, hogyan lehet az, hogy egy 19. században élt vidéki papleány, aki soha nem ment férjhez (vagyis a kor erkölcsi szokásai alapján nem sok tapasztalata lehetett a romantikus érzelmekről), olyan maradandó könyveket tudott írni a szerelemről? Jane Austen regényei a mai napig etalonként funkcionálnak a romantikus irodalom területén, az általa írt sorok klasszikussá lettek. De vajon teljes mértékben az írónő képzeletében születtek meg a történetek, vagy átélte a nagy szerelmet? Erre keresi a választ a film.
Először lássuk a száraz tényeket: Jane Austen fiatal korában eljegyezte magát Harris Bigg-Witherrel, de az eljegyzést felbontották. Az írónő visszavonult életet élt, mivel súlyos betegségben, Addison-kórban szenvedett (ennek következtében teste elfeketedett, a betegség elhatalmasodása után már nem járt emberek közé). A halála után a testvére, Cassandra mondta el a családnak az írónő legromantikusabb kalandját, melyről rajta kívül senki sem tudott. Egy tengerparti nyaralás során, míg a család a partvidéken időzött, Jane találkozott egy fiatalemberrel, aki beleszeretett. Testvére nem árulta el, ki volt ő, azonban elismerően beszélt róla, és azt mondta, hogy jó parti lehetett volna Jane számára. Akármi is történt a nyaralás során, a fiatalok elváltak egymástól, bár Jane azt kérte a szerelmétől, hogy keresse meg. Azonban sajnos a könyvekkel ellentétben ebben a történetben nincs happy end: a fiatalember sajnos meghalt.
A film alkotói erősen kiszínezték a valóságot, de az alapvonásokat meghagyták. Egy szokásos hétvégi napon leshetünk be az Austen házba: Jane (Anne Hathaway) természetesen ír, majd amikor elragadja a képzelete, elkezd zongorázni, és ezzel felveri az egész házat. A bájos vidéki családi idill után Londonba visz minket a történet, ahol egy szépreményű ifjú, Tom Lefroy (James McAvoy) éli a jogászhallgatók gondtalan életét: bokszmeccsek, dorbézolás,stb. Nagybátyja, a szigorú erkölcsök szerint élő bíró úgy dönt, móresre tanítja az ifjút, és elküldi vidékre a rokonokhoz. Tom érhető módon nem túl boldogan indul a vidéki házba, ahol amikor megérkezik, éppen Jane Austen tart felolvasást, és az ifjú természetesen jól leszólja az irományt. Jane még természetesebben jól megsértődik, A regényekhez méltóan nem kevés civódás után a fiatalok ráébrednek érzelmeikre, szépen alakul a románc. Ámde jaj, a fiatalember tehetős család sarja, Jane családja pedig szegény, a nagybácsi pedig hajthatatlan. Vajon szakítanak-e fiatalok a családjukkal, és vállalják a szökést? Az értelem vagy az érzelem lesz-e az erősebb?
Az alapötlet nagyon jó volt, a Jane Austen idézetek pedig adottak voltak. Mégis csak közepesre sikerült a forgatókönyv, fájóan kevés a sziporkázó szócsata. A film legnagyobb erőssége a kor életének bemutatása, megismerhetjük a szigorú erkölcsi normák által szabályozott társadalom színét és fonákját egyaránt. A romantikus szál valóban nagyon erős, köszönhetően elsősorban Hathaway és McAvoy meggyőző játékának, azonban mégsem lesz sodró lendületű a történet. A karakterek kicsit felszínesre sikeredtek, Jane Austen nem mindennapi alakjából ennél sokkal többet is ki lehetett volna hozni. Sok a felesleges, üres párbeszéd, ezért időnként vontatottá válik a film, kár érte.
Anne Hathaway telitalálat volt a főszerepre. Élettel tölti meg a figurát, a karakter minden színét megmutatja nekünk. Az érzelmek széles skáláját képes kifejezni, a romantikus hősnőn túl a figura drámai erejét is felvillantja, valamint a korban szokatlan független nő bátorságát is megmutatja. Elhisszük neki, hogy ő Jane Austen, és el akarjuk hinni, hogy az írónő egy rövid időre megtalálta a nagy szerelmet.
James McAvoy ezúttal végre méltó partnert kapott (mennyivel jobban járt volna mindenki, ha ők ketten játsszák a Vágy és vezeklés főszerepét, de hát késő bánat..), így nem volt akadálya annak, hogy mindent elsöprő romantikus szerelmet lássunk a vásznon. McAvoy nemcsak a szerelmes ifjút varázsolja elénk, hanem a társadalom béklyójától szabadulni nem tudó ember drámáját is. Romantikus filmhez képest figyelemreméltóan mély alakítást láthatunk tőle,
A mellékszereplők közül toronymagasan kiemelkedik Maggie Smith, aki ezredik arisztokrata szerepében is képes új színeket megmutatni, mindenkit lemos a vászonról. Olyan tenyérbemászóan bigott idős hölgyet mutat meg nekünk, hogy még nézni is jó. Julie Walters Jane édesanyjának szerepében szintén emlékezetes alakítást nyújt, ahogyan Ian Richardson is a bíró nagybácsi karakterében. (Hányszor elmondtam, hogy a brit színjátszásnak nincs párja, hányszor? És még hányszor fogom!)
A rendező, Julian Jarrold nagyon jól látta el a feladatát, a színészvezetés tökéletes. Habár alapvetően romantikus filmről van szó, mégis nagyon erős a társadalomkritikai vonal, azonban nem zavaró módon. A jelenetek intenzitása azonban sajnos nem egyformán erős, a vágások néha túl lassúak.
Összességében egy szép romantikus film született, azonban a forgatókönyv sajnos nem volt méltó Jane Austen írói nagyságához, hiányzik belőle a klasszikus regények iróniája és szellemessége.
7/10
