Nemrégiben a kezembe került Sandro Monetti: Colin Firth - Aki a király hangján szólt című könyve, amely nem igazán volt méltó mindannyiunk kedvenc Mr. Darcyjához (konkrétan egy silány fércmű, senkinek sem ajánlom, hogy drága életének drága perceiből egyet is rápazaroljon), de jó apropót szolgáltatott egy kis elmélkedésre az Oscar-díjas színészről.
Hidegen hagynak a filmsztárok. Nem érdekel hogy kivel vannak, hol és hányszor. A cirkuszok, botrányok sem érdekelnek, ahogy a (talmi) csillogás is taszít, ami körülveszi őket.
A jó színészeket viszont szeretem. És Colin Firth az. Egy jó színész. Nem zseni (és ezt tudja is magáról, ritka az ilyen!), de egy megbízható, korrekt színész, aki egy bizonyos szerepkört (a művelt, jólnevelt angol arisztokratát) tökélyre fejlesztett. Nincsenek magánéleti botrányai, híres filmszínész létére (direkt nem írtam sztárt!) teljesen kispolgári életet él. Ilyen is van. Sok felfújt hólyag példát vehetne róla..
2011-ben ért a csúcsra: megkapta az Oscar-díjat A király beszéde című film főszerepéért. Méltán. Hosszú volt az idáig vezető út, és bizony nem volt egyenes..
Angol értelmiségi családban született, a szülei nem voltak oda a boldogságtól, amikor bejelentette, hogy akkor ő most színészi pályára lépne (jószándékú anyukája rámutatott a tévében egy tömegjelenetre: látod, mennyi színész van? Tudod, hogy milyen kevésnek van munkája? Tudod, hogy ezen a pályán a tehetség és a szakmai tudás csak 10%-ot jelent, 90%-ban a szerencsén múlik a karrier?), de végül nem álltak az útjába.És Colinnak nagy szerencséje volt, mert nagyon hamar megkapta a BBC Büszkeség és balítélet című Jane Austen (máig legjobb) feldolgozásában a férfi főszereplő, Mr. Darcy szerepét. Kicsit nevetséges, hogy egy ikonikus jelenet maradt meg mindenkinek a zseniális sorozatból (amikor Colin vizes felsőtestét csodálhatjuk premier plánban, ami szexszimbóliumot faragott egy olyan teljesen átlagos pasiból, mint Firth), de legalább megmaradt belőle valami. Innen már túl sok gond nem volt a karrierrel: jött az Angol beteg, a Szerelmes Shakespeare, amelyekben még nem ő volt a főszereplő, de már letette a névjegyét Hollywoodban. Aztán jött a Bridget Jones, és a világhír.
Miközben a karrier szépen épült, ahogy lenni szokott, az első házasság tönkrement (amúgy évekig éltek Kanadában, Colin visszavonult a filmezéstől, hogy a családjának élhessen, de mindannyiunk szerencséjére még időben meggondolta magát), szerencséjére összefutott második feleségével, aki nem színész, tehát nem féltékeny a sikerekre, hanem őszintén örül neki, úgyhogy a családi béke azóta is töretlen. A másik, amit mindenképpen kiemelnék a magánéletéből, a jótékonysági munka. Volt kitől örökölnie a hajlamot, az édesanyja évtizedek óta karitatív munkát végez. Úgy támogat ügyeket, hogy nem turnézik vele a médiában, csak csendben teszi a dolgát. Így is kell!
Ennyi elég is az intimpistáskodásból, térjünk vissza a filmekre. Colin sok műfajban kipróbálhatta magát váltakozó sikerrel. A Leány gyöngy fülbevalóval egy kedves kis film, azonban nem lépi túl egy szépen fényképezett tévéfilm színvonalát. Az igazából szerelem a romantikus műfaj alfája és omegája, aki még esetleg nem látta, sürgősen nézze meg. A Nanny McPhee - a varázsdada szerintem csak némi lélekmelegítő társaságában nézhető végig. Az utolsó légió egy meglepően jó B-film, jól áll Colinnak a hős szerep (azért messze nem veszélyeztette Russel Crowe trónusát a turbózott sarus filmek műfajában). A Mamma Mia! egy fergetegesen jó musical, melyhez Firth is hozzátette a magáét (azért természetesen senki sem homályosíthatta el Mery Streep-et).
Az én kedvenc Colin Firth filmem mégsem egy megafilm, hanem Az egyedülálló férfi. Egy homoszexuális egyetemi professzort játszik benne, akire rátalál a szerelem, de egy baleset mindent megváltoztat. Egy lírai művészfilm (a manapság annyira trendi ágyjelenetek nélkül!), amelyet Colin Firth és Julianne Moore játéka tesz felejthetetlenné. Amikor telefonon elmondják neki, hogy meghalt a szerelme, a hideg futkosott a hátamon attól, amit művelt a jelenetben. Az ilyen pillanatokért érdemes filmeket nézni, tényleg.
Az Oscar-díj után kicsit eltűnt a szemünk elől, A Suszter, szabó, baka, kémben nem vallott szégyent, de hát az a film Gary Oldmanről szólt. A Dől a moné elég csúnya bukta volt, úgyhogy lassan ideje lenne egy újabb sikernek. Nincs kétségem afelől, hogy csak idő kérdése, és ismét jó híreket hallhatunk ezügyben.
