Az animációs filmek az utóbbi időben kezdik elveszíteni a varázsukat, és ez azt hiszem nem csak az időről-időre felnövő nézőközönségnek tudható be, hanem az elmúlt években valahogy tényleg nem sikerült olyan produkciókat összehozni, mint amekkora klasszikussá a Shrek vagy Nemo nyomában vált. A tavalyi év felhozatala is ezt bizonyította, azonban két említésre méltó produkció mégis készült, ezeket hoztam el a mai poszt keretében.

Rontó Ralph (Wreck-It-Ralph)

A Walt Disney stúdió újra a Pixar nélkül állt neki filmet készíteni, és ezúttal egy tőlük szokatlan témát választottak. A 80-as évek videojátékainak megidézése nem is állhatna messzebb a mesés/hercegnős vonaltól, de ugyanakkor mégis ismerős lesz a történet és a karakterek kapcsán. És ez nem feltétlenül pozitívum: van egy mindenki által utált főszereplő, és egy valamilyen szempontból "defektes" sidekick (és még mindig nem a Shreket nézzük), akire ráadásul a szokásos "először idegesítő, de aranyos kislány" sablont (copyright Szörny Rt., Gru és sokan mások) is ráhúzták, alapvetően tehát mindez nem szolgál sok újdonsággal, mint ahogyan a videojátékos kikacsintásokon kívül a poénok sem sikeredtek különösebben jól. (Mondjuk a zene tényleg nagyszerű lett.) Azonban nehéz elvitatni, hogy a Disney még mindig profi abban, amit csinál, így végső soron egy korrekt, könnyed és szórakoztató mesefilmet raktak össze, amelynek a gamer-humor még egyfajta pikantériát is ad, az élmény azonban aligha lesz maradandó.

Az öt legenda (Rise of The Guardians)

Az animációs iparban viszont a Disney-Pixar egyik legnagyobb trónkövetelőjének a Dreamworks számít, és ezúttal is megmutatták, hogy ez miért is van így. Bár Peter Ramsey klasszikus fiktív hősöket (Télapó, Fogtündér) felvonultató adaptációja sem a legeredetibb történeti szinten, bele tudták pakolni azokat az apróságokat, amelyek igazán szórakoztatóvá tesznek egy alkotást a műfajon belül. Legyen szó a részletekben rejlő humorról (a Mikulás orosz származására tett utalások), Hugh Jackman akcentusáról, vagy a hatásosan előadott karakterdrámáról, ezek a nüansznyi különbségek egyre inkább felfelé tolják a mű színvonalát. Ráadásul mindehhez egy remek rendezés és fényképezés társul. Már az Így neveld a sárkányodat kapcsán is dicsértem ezt, és bizarr, de ezúttal is olyan virtuális fényképezést sikerült összehozniuk, amelynek köszönhetően az elnagyoltan animált világ is látványossá válik. És ha egyszer a hangulat berántja a nézőt, akkor még a sztori viszonylagos egyszerűségéről és kidolgozatlanságáról és könnyű megfeledkezni.