Aktuálisan a mozikban játszott filmek közül legjobban talán a A kezelés érdekelt. Nagyban tart az Oscar szezon, mindenki a legfontosabb kategóriákban jelölt filmeket nézi és alkot úton-útfélen róluk véleményt. A kezelés-t is jelölték szoborra, de mégsem tartozik a legmenőbb filmek közé. Pedig minden megvan benne, hogy a későbbiekben Ben Lewin filmje is nagyobb publicitást kapjon. Szex, humor, betegség, megtörtént esemény, mindez 95 percbe tömörítve.

Mark O’Brien (John Hawkes) nem mindennapi ember. Egy gyermekkori betegségnek köszönhetően szinte teljesen lebénult, élete nagy részét egy vasszerkezetben kell töltenie, különben megfullad. Az idejét mégsem önsajnálattal tölti, egyetemen diplomát szerez, majd költő-író lesz. Élete a körülményekhez képest teljesnek mondható. Ahogy telnek az évek mégis nő a hiányérzete. Úgy érzi, hogy addig nem teljes ember, amíg szűz. Az elgondolást tett követi, felkeres egy specialistát, Cheryl-t (Helen Hunt) és reménykedik, hogy ő majd segít neki.

Joggal tehetitek fel a kérdést, hogy mégis mi jó abban, hogy egy beteg ember nővel szeretne lenni, miért érdemes rokkant szexfilmet nézni? Igazatok van, nem érdemes. A kezelés szerencsére nem tartozik az előbb említett kategóriába. Nagyon vékony a mezsgye egy közönséges szexfilm és egy igényes, érzelemmel teli film között, amely az egyik legtermészetesebb szükségletünket mutatja be. Ilyen nyíltan a szexről beszélni tabu, egy ilyen betegség, és a szex együtt pedig nagybetűs tabu. De miért? Semmi különleges nincs benne, emberi kíváncsiság csak, egy olyan tapasztalat, amit normális körülmények között mindenki, előbb vagy utóbb átél.

Vékony a mezsgye, de szerencsére Ben Lewin tudta meddig lehet és szabad elmenni. Naturálisak, egyszerűek és nem megbotránkoztatóak a közösülésről és az azt megelőző történésekről készült jelenetek. Biológiai szemszögből is láthatjuk az eseményeket és a tudományosabb nézőpontnak köszönhetően nem áll fenn a közönségesség veszélye.

Közönségesség. Ettől tartottam előzetesen a legjobban. Szerencsére ez nem következett be, és ez nagyban köszönhető a két főszereplőnek is. Helen Hunt az alakításért Oscar jelölést is kapott, teljesen megérdemelten természetesen. Az más történet, hogy nagy valószínűséggel nem fog nyerni, de ez tényleg nem számít. Ha nem jelölték volna, akkor is ugyanolyan értékes lenne a játéka. Kis túlzással több jelenetben látjuk meztelenül, mint felöltözve, de nekem mégsem ezek a képkockák ugranak be róla. Hanem az, hogy végig mennyire természetes és egyszerű volt, pont olyan, amilyent a karakter megkívánt. John Hawkes kicsit háttérbe szorul Hunt mellett, de az ő játéka is abszolút pozitívum. Bolondos, humoros és kellőképpen törékeny volt. Kettőjükön kívül mindenképp meg kell említeni William H. Macy-t, az atyát. Aki nem az a hétköznapi pap és talán jobb lenne, ha a fajtája nem csak a vásznon köszönne vissza. Maga a karakter nagyon kellett a filmnek, Brendan Atyának (is) köszönhetően a humor és a komoly pillanatok egyenlő arányban oszlottak el.

Sajnálom, hogy a vége kicsit összecsapott lett és azt is, hogy O’ Brien-t cask egy oldalról ismertük meg. Kicsit túl közönséges lett az összkép róla. Pedig korántsem volt az. Egyrészt hatalmas akaraterő jellemezte végig, másrészt egy elismert íróról van szó. Ezt az oldalát csak egyetlen jelenetben láthatjuk. Pedig szerintem lett volna, amit még kiemelni róla. A 95 perces játékidő is engedte volna, hogy legalább még 5-10 percet szenteljenek Mark O’Brien ezen oldalának.

A kezelés egy kedves film, öröm nézni, jót tesz az ember lelkének. Adott esetben erőt is adhat, arcon csaphat, hogy sokszor értelmetlenül sajnáljuk magunkat és nem értékeljük kellőképpen az életet. Itt persze nem a szexre gondolok elsősorban, de ez is azok a dolgok közé tartozik, ami nekünk természetes, de másoknak nem.  Az összkép számomra mégsem teljes, úgy érzem, hogy egy kicsit több munkával össze lehetett volna hozni és komplettebb filmet is. Megnézni mindenképp ajánlom, mert nem azt a szokványos filmélményt kapjuk.

7/10.