Mostanában meglehetősen kevés jó akciófilmmel látnak el minket, és legtöbb esetben valamiféle thriller-szagú robbanás-halmazt képzelnek el Hollywoodban, amikor a műfajban próbálkoznak. (A számomra értékelhetetlen, csak és kizárólag nosztalgiából álló Expendables-sorozatot inkább hagyjuk.) Ezért is váltott ki sokak között belőlem is pozitív visszajelzést az indonéz The Raid, amely végre megmutatta, hogy milyen egy látványos, tökös akció-orgia. Nos a Dredd-del más probléma nincs is, mint hogy egyáltalán nem szándékolt módon, de szinte tökéletes módon lemásolta. Vagy ez nem is akkora baj?
A disztópikus jövőben az emberiség a nukleáris sivatagok között elterülő megavárosokba tömörül. Itt aztán a disztópia (vagy csak a modern harmadik világ) minden kelléke megtalálható, a nyomortól a magas bűnözési rátáig. Az igazságszolgáltatás nem is tud megküzdeni a feladattal, éppen ezért feltalálja a bírókat, akik nevükkel ellentétben nem tárgyalótermekben ülnek, hanem egyszemélyes igazságszolgáltatásként működnek. Egymaguk rögtönítélő bíróságok, akik nem ijednek meg, ha nem sikerül egy túsztárgyalás, hanem csak simán lelövik a terroristát. Dredd (Karl Urban) új társként egy mutáns (mert hogy a sugárzástól ilyenek is vannak), gondolatolvasó újoncot (Olivia Thirlby) kap maga mellé. Dredd újdonsült társa rögtön a lehető legjobb ügyet választja kettejüknek, egy brutális méretekkel rendelkező toronyházba mennek gyilkosság ügyet megoldani. A probléma csak az, hogy a gyilkos a toronyház úrnőjének, Ma-Ma-nak (Lena Headey) bizalmi embere, ráadásul kulcsszerepe van a Slow-Mo nevű drog terjesztésében. Így hát a hölgynek nem marad sok választása, a bírókra zárja a házat, és rájuk uszítja a hadseregét.
Toronyház, drog, legfelső szinten pedig a főgonosz, erősítésre nem lehet számítani, és mindenki a főhőst üldözi. Ismerős? Bizony rengeteg példát lehetne mondani hasonló filmekre, tehát azzal lehet támadni ezt a művet, hogy nem eredeti. Pedig azért a korábban Danny Boyle házi forgatókönyvírójának számító Alex Garland-ből kicsit többet néztem ki ennél. De ha egyszerűen jó alapanyagot másoltak, akkor nincs baj. Márpedig itt erről van szó, éppen ezért nagyon nem is lehet belekötni a végeredménybe. Kapunk egy feszes történetvezetést, egy brutális body count-ot, a The Raid-et idéző szintetizátoros zenét és egy meglehetősen véres stílust. Ugyanis meglepő módon a kamera még a legdurvább dolgoknál sem fordul el, legyen szó akár 200 emeltnyi zuhanás után szétplaccsanó tetemekről. Ezt tetézi még egy kis fekete humor és a műfaj sajátosságának számító ütős egysorosok, legtöbbször Karl Urban Batman-imitációjában (ok, van egy maszkja, ami eltakarja a fél arcát, de ettől még nem kellett volna feltétlenül a hangot is utánoznia), Lena Headey pedig a szokott módon remekül adja a főgonoszt. Mindezt pedig kiváló operatőri munka segíti, és ezt leginkább akkor sikerül megcsillogtatni, amikor a Slow-Mo drog hatásait mutatják be (azt hiszem a legnehezebb felfogásúak is kitalálták már, hogy milyen effektről van szó).
Természetesen karakterekre, konfliktusokra (a fegyveres összecsapásokon kívül) itt se számítsunk, és ezt írom pozitívumként továbbra is, mert kifejezetten szánalmas lett volna még 10 percet beleerőltetni ilyen alapon a játékidőbe. Valamint egész minimálisan a tempót is kritizálnám, valahogy soha nem éreztem az adrenalint pörögni az ereimben, minden bizonnyal azért, mert túl rövidre hagyták az egyes akciójeleneteket.
Egyszóval minden megvan a Dredd-ben, ami egy hangulatos, látványos, és szórakoztató akciófilmhez kell, még ha nem is pörög fel mindig a maximális fordulatszámra. Az eredetiséget meg ne kérjük rajta számon, hiszen ez a film úgy jó, ahogy van, nem kell túlgondolni.
8,5/10
