Ezúttal egy nagyon nem mainstream toplistával jelentkezek, ugyanis az általam látott tíz legkülönlegesebb alkotást gyűjtöttem egy csokorba. Úgy gondolom a listán egyik film sem követi a hagyományos filmkészítési normákat, sőt, lesz amelyik már teljesen szembemegy azokkal. Fontos tudnivaló, hogy nem esztétikai szempontok alapján rangsoroltam, hanem valamiféle "egyediség" mércén próbáltam felmérni őket. Viszont nagy megdöbbenésemre kizárólag jó-, illetve nagyon jó filmek kaptak helyet a listán. Továbbá egy rendező csupán egy munkájával képviseltetheti magát, úgy gondolom így sokkal változatosabb az összkép. A lista abszolút szubjektív, egy év múlva nem hiszem, hogy pontosan ugyanígy festene. Egy Alejandro Jodorowsky-mű bizonyára ütné a listám összes helyezettjét, de mivel még nem láttam egyetlen alkotását sem, ezért arra buzdítanálak benneteket, hogy kommentben leírjátok a számátokra leginkább nem hétköznapi filmek címét mintegy ajánlásképpen!

10. A szakács, a tolvaj, a feleség és a szeretője / The Cook the Thief His Wife & Her Lover (Peter Greenaway) [1989]

Már mindjárt a filmtörténet egyik legegyedibb látásmódjával rendelkező direktora, Peter Greenaway legnépszerűbb filmje kapott helyet a lista végén. Ez az alkotás számomra egy kvázi hivatkozási pont, ennél mélyebbre már nem merülhetek a filmművészet bugyraiban. Ezen kívül nagyban befolyásolta a filmes attitűdömet, amely leginkább a "közönségbarát művészfilmek" felé orientálódik. Nade, hogy miért is egy rendkívül egyedi mű ez? Főképp a sajátosan barokkos világa miatt. Minden egyes jelenetet ki lehetne elemezni látványtervezés szempontjából. Mellesleg meglehetősen beteg egy film, ugyanis nagyon kemény dolgok történnek benne. A megaláztatásoktól kezdve a kannibalizmuson át rengeteg dolog miatt kicsaphatja a biztosítékot egy gyanútlan néző számára. Mégis, ez az alkotás mindvégig ízléses marad. Greenaway filmje szónak a legszorosabb értelmében vett dráma, az egész film olyan, mintha egy színpadi dráma profi felvétele volna. A kamera mozgása, a helyszínek kidolgozása nagyon a színház világára hajaz, olyannyira, hogy a végén egy függöny is legördül. Eszméletlen képi világ, fergeteges színészgárda (Michael Gambon, Helen Mirren, Tim Roth) és Michael Nyman zenéje okán ez egy felejthetetlen élmény.

9. Furcsa játék / Funny Games (Michael Haneke) [1997]

A mostanra két Arany pálma-díjjal is büszkélkedhető Michael Haneke filmje a Funny Games. Érdekesség, hogy tíz évvel az osztrák eredeti elkészülte után állítólag egy az egyben elkészítette akkori filmjének pontos mását Tim Roth és Naomi Watts főszereplésével. De mivel csak az eredetit láttam, ezért arról tudok nyilatkozni. Haneke ezen rendezésénél öntörvényűbb aligha van. A nézőt egy olyan játékba vonja bele, ami egyszerűen nem fair. Az az alapszituáció, hogy egy felső-középosztálybeli osztrák család egy hétvégi pihenésre utazik, majd két fiatal terror alá vonja őket. Ilyen helyzetben lehetetlen nem azonosulni a családdal, és ezt a rendező is jól tudja. Egy manapság divatos lélekölő-thrillernek indul a film, azonban úgy a közepénél átvált egy groteszk szatírába. Haneke már az elejétől tesz igazából kikacsintásokat, hogy ezt ne tessék komolyan venni, azonban a végére irdatlanul hülyére veszi a nézőt. Szerintem helytelen rendezői magatartásról tesz tanúbizonyságot Haneke, viszont nagyon bátor. Bátor, mivel sok alkotói korlátot ledönt. Ezen kívül kemény bírálatokat mondd ki a jóléti társadalmak és a média fölött.

8. Született gyilkosok / Natural Born Killers (Oliver Stone) [1994]

Nos, ez egy igazi kultuszfilm. A forgatókönyvet maga Quentin Tarantino írta, aki Stone filmjének a megtekintése után nemes egyszerűséggel le akarta vetetni nevét a stábról. Ez az alkotás a legkevésbé illeszkedik Oliver Stone életművébe. Mindig is egyszerű, de többségében kiváló filmeket rendezett, itt azonban nem semmi mit alkotott. Az sokat elárul a filmről, hogy a forgatás alatt végig nyers rock üvöltött a hangfalakból a kaotikusabb hatás kedvéért. Céljukat el is érték, hiszen az egész film egy túlszínezett rémálom Amerikáról. Végtelenül pesszimista alkotás, a két főhős kénye-kedve szerint gyilkolja az amerikai társadalmat, a média támogatásával. Csupán egy jó karakter tűnik fel, az indián. Rajta kívül mindenki eredendően gonosz. Mikor a főhősök kábszer hatása alatt kivégzik a társadalmon kívüli indiánt, azonnal megbűnhődnek. Ennél keményebb társadalom- és médiakritika úgy vélem kevés akad. Nem igazán élvezhető produkció, persze Stone nem is szórakoztatni akart a Született gyilkosokkal, hanem egy pszichedelikus már-már anarchista filmet készíteni.

7. Meghallgatás / Ôdishon (Miike Takashi) [1999]

Ázsiai film nélkül úgy hiszem nem is lenne teljes a lista. Miike Takashi-nál sokoldalúbb rendező kevés van. Az első igazán nagy visszhangot kiváltott alkotása a Meghallgatás volt. A történet egy egyszerű, szentimentális drámának indul, majd egy szürreális lidércnyomássá terebélyesedik, hogy a végére megkapjuk minden idők egyik legkegyetlenebb fináléját. Miike kíméletlenül lassan kezdi építeni filmjét, és a film közepétől kezdve nem egyszer fog csavarni a néző fején. Az egyik legszélsőségesebb pszicho-thrillert varázsolja képernyőre Miike, amihez eddig szerencsém volt. Az emberekben nem hiszem, hogy a következetesen felépített cselekmény maradt meg, hanem sokkalta inkább a nagyfokú brutalitás, ami megjelenik a filmben. Véleményes mű, van egy kultstátusza, bár sokan egyenesen csapnivaló filmnek tartják, én nagyszerűnek vélem.

6. Út a pokolba / Nowhere (Gregg Araki) [1997]

Ez az a film, amit nagyon kevesen láthattak. Jóformán ismeretlen mű hazánkban, megjegyzem teljesen érdemtelenül. Gregg Araki lazán kapcsolódó "Tinédzser Apokalipszis Trilógiájának" záró darabja az Út a pokolba. Tökéletesen beleilleszthető a kilencvenes évek elkallódott fiataljairól szóló alkotások sorába. Araki viszont merőben más filmnyelvvel dolgozik, mint mondjuk Larry Clark. Itt a tinédzser sorozatok bizonyos keretin belül mozog a rendező. A fiatalok céltalan életét ilyen könnyedén, és a mélységeiben mégis drámaian vászonra vinni nem kis dolog. Buli, pia, kábszer, szex, perverzió, öngyilkosság. Ezek váltogatják egymást az amúgy rövid játékidő folyamán. Kétségtelenül szürreális mű, de a fiatalok önpusztításáról ideális ez az elbeszélés. Kiválóan fogalmazza meg a rendező a dolgok okát, ráadásul didaktikusság nélkül. Mélyen lesújtó film egy komplett generáció mélyrepüléséről.

5. Koyaanisqatsi - Kizökkent világ (Godfrey Reggio) [1983]

Erről már korábban írtam, ezért rövidebbre fogom. Ez egy zseniális filmkülönlegesség, bárminemű cselekmény vagy elbeszélés nélkül. Tömény, de felkavaró meditáció, komoly filozofikus tartalommal. Hazánkban sajnos alulreprezentált alkotás, noha Amerikában a legmegbecsültebb filmek közt tartják számon. Kötelező filmélmény!

4. Inland Empire (David Lynch) [2006]

David Lynch munkásságát kiemelkedően nagyra tartom. Nem feltétlenül az Inland Empire miatt, de annak ellenére sem. A digitális kamera használatával akart kísérletezni leginkább Lynch ezen alkotásában. Merész próbálkozás volt, de a filmművészet egyik zsákutcájának bizonyult. Mindenesetre Lynch itt megy el a legtovább, konkrétan egy rémálmot filmesített meg, annak minden törvényszerűségével. Míg a bonyolultabbnak bélyegzett alkotásainak (Lost Highway, Mulholland Drive) van egy logikus sztorija, rengeteg irracionális elemmel fűszerezve, addig az Inland Empire kapcsán az ilyet felejtsük el. Valóban fölösleges értelmezésekkel előrukkolni, ezt lehetetlen kibogozni. Mégis, nekem tetszett alapvetően. Nyilván a nagy többség szerint bőven nézhetetlen film, de van ebbe az alkotásban valami. Egészen sajátos világa van, amely kedveléséhez széles látókör kell, és fogékonyság az álomszerű művekhez. Az viszont biztos, hogy aki megtekinti, annak rendkívül radikális érzelmei lesznek Lynch filmje kapcsán.

3. Dogville - A menedék (Lars von Trier) [2003]

Lars von Trier korunk egyik legmeghatározóbb filmese. Lehet imádni, lehet utálni, ez tény. Különböző alkotói korszakai vannak, gyakran készít lazán kapcsolódó trilógiákat. A Dogville nagyon kicsivel az Aranyszív-trilógiája (Hullámtörés, Idióták, Táncos a sötétben) után készült. Ezen filmje is beleillene az előbb említett trilógiába, de a végére kiderül, hogy nem ugyanabban a szellemben készítette a Dogville-t, mint az előbb említett trilógia darabjait. Kapásból az egész alkotás egy színpadon van felvéve díszletek nélkül (!). Ennek persze megvan a maga tartalmisága, viszont Trier érzésem szerint kísérletezgetni akart ezzel a megvalósítással. Az egyszeri néző még talán ezt lenyeli, de hogy ez mind három órás, azt már nyilván nehezen viseli el. Mégsem lett belőle bukás. Először is Nicole Kidman tökéletes. A színészgárda szintúgy. A legdurvább, hogy a Dogville végig képes lekötni az ember figyelmét, és belevonni az élménybe. Eléggé vad film, főként közlésében, a szokásostól eltérően nagyon cinikus filmet sikerült Trier-nek alkotnia, mégis az egyik legerősebb filmjének tartom.

2. Persona (Ingmar Bergman) [1966]

A Persona az a mű, amely az egyik legfeledhetetlenebb filmélményt nyújtotta. Ennek ellenére nem tudok rajongani érte, ez már bőven kikezdi a tudásomat. Az atmoszféra olyan fojtogató, és nyers, hogy több napig a film hatása alá kerültem. Bergman a legkeményebb módon belemegy a pszichoanalízisbe, és olyan mélyre sikerül ásnia, hogy egyszerűen nehéz felfogni. Bergman számos eszközzel próbálja elidegeníteni a történetet és a karaktereket. Konkrétan a film közepén kiégeti a celluloidot, és vele a filmet, amit nézünk. A két emblematikus Bergman-színésznő, Bibi Andersson és Liv Ullmann játéka hihetetlenül mély, és puszta zsenialitás. Akármennyire is el tudott kápráztatni a Persona, túl mély és nyomasztó élmény, hogy én azt felfogjam.

1. Hirtelen az üresség / Enter the Void (Gaspar Noé) [2009]

Gaspar Noé egy ilyen listán szinte kiabál az első helyért. A Visszafordíthatatlan az egyik személyes kedvencem, akármennyire is kegyetlen alkotás. Azt kell, hogy mondjam az Enter the Void is minden tekintetben méltó Noé előző dobásához. Az alkotás elején teljesen E/1. szemszögből követhetjük az eseményeket Tokyo-ban. Ez a legjobb, legrészletesebb drogos film, amelyet megtekinthettem, és nem gondolom, hogy ezt lehetne überelni. Mégsem ezt érzem a fő mozgatóerejének a filmnek, hanem a lélekvándorlás szubjektív bemutatását. Igen, így van, a közel három órás játékidő nagy részében azt vehetjük szemügyre, ahogyan a főhős lelke bolyong Tokyo neon-dzsungeljében. Annak ellenére tartom ezt egy tulajdonképpen szép filmnek, hogy nagyon naturálisan bemutatja Tokyo alvilágát, annak minden perverzitásával és mámorával. Elementáris erejű alkotás, az aprító vizualitás miatt azért az epilepsziások kerüljék!