„Akarsz-e játszani?” – kérdezi Kosztolányi Dezső. „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, / akarsz-e mindig, mindig játszani, / akarsz-e együtt a sötétbe menni, / gyerekszívvel fontosnak látszani (…)?” Ennél a versnél számomra semmi nem foglalja össze jobban Bridget Collins második magyarul megjelent regényének üzenetét. Az Árulások gyönyörű könyv a játék öröméről, arról, hogy az élet legtöbb aspektusa felfogható játékként, és hogy egy játékban nem biztos, hogy csak a vesztes veszít. Életről és halálról, szerelemről és gyűlöletről, árulásról és megbocsátásról, megtévesztésről és irgalomról szól ez a kötet, miközben át- és átszövi a grand jeu, a nagy játszma misztikuma.

Léo Martin egykor Montverre-i diák volt, a grand jeu aranymedalistája, majd politikai karriert futott be. Egy apró botlás miatt azonban a párt kényszerpihenőre küldi: vissza kell térnie ifjúsága színterére. Az elitakadémia világa már nem teljesen olyan, amilyenre Léo emlékszik – a mindig is férfiak vezette Montverre játékmestere, a magister ludi most nő, bizonyos Claire Dryden. Léo és Claire között különös kapcsolat szövődik, miközben egyre inkább úgy tűnik, hogy Montverre sem kerülheti el a hatalmi játszmákat.

Ez a kiadás valami gyönyörű, a borítótól kezdve a szedésen át a kötésig – feltétel nélkül csodálom a Kult sorozat darabjait, még ha a beltartalom színvonala szerintem némiképp ingadozó is tud lenni. Az Árulásokkal sem indult jól a kapcsolatom: borzasztóan untam az elejét, és elég sokáig zavart, hogy fogalmam nem volt, mi is az a grand jeu. A regény végére érve is csak annyit tudnék mondani, hogy egy matematikát, zenét, filozófiát és különféle mozdulatokat egymásba fonó valami. A szerző az utószóban utal Herman Hesse Az üveggyöngyjáték című regényére, ami ihletként szolgált a grand jeu megalkotásához.

A regény dinamikája nagyon lassú, sokkal inkább a belső, mintsem a külső történéseken van a hangsúly. Három nézőpontból és két idősíkon fut a cselekmény, a múlt és a jelen reflektál egymásra, egymásba játszik, ahogy a nézőpontok is keresztezik egymást esetenként. Az olvasó már az elején tudja, hogy ez egy furfangos regény, itt figyelni kell, mert egészen biztos, hogy nem mindenki az, akinek látszik. Mivel alig történik valami, viszonylag egyszerű kimazsolázni azokat a részleteket, amik közel visznek a „nagy csavarhoz”; nekem több teóriám is volt olvasás közben, és rá is jöttem a csavarra – illetve rájöttem volna, ha az egyik szereplő nem lett volna „áruló”, hazug, aki végül bevitt a susnyásba. (Így is kicsit csalódott voltam.) Ez a megbízhatatlan narrátor (illetve inkább megbízhatatlan szereplő) a legnagyobb játékos a regényben.

A főszereplő Léót sajnos képtelen voltam megkedvelni – ő tipikusan az a karakter, aki egyszerűen szinte csak rossz döntéseket hoz az életében, mégis mindig kap egy újabb és újabb esélyt. A naivitása számomra felfoghatatlan és némiképp hiteltelen is: mégis hogyan kerülhetett hatalmi pozícióba, ha ennyire nem érti a politikai rendszer működését? Claire vívódása és belső monológjai sem hoztak lázba különösen, én az iskolai éveket szerettem volna sokkal tovább olvasni, és messze Carfax érdekelt a legjobban, aki persze csak Léo szűrőjén keresztül jelent meg. Ezek a részek, Léo és Carfax riválisokból barátokká válása engem nagyon beszippantott, imádtam olvasni.

A kötet rengeteg fontos témát érint (keresztényüldözés, női egyenjogúság, gyermekbántalmazás), ezek azonban inkább csak keretet adnak a nagy játszmának, Léo és Claire kapcsolatának, ami versengés, szerelem, gyűlölet és árulás. A regény végén a szálak elvarrása az én ízlésemnek kicsit egyszerű és túl happy endes, de sok minden kárpótol, főleg a kötet különleges hangulata, az a mágikus realista légkör, ami miatt valószínűleg mást is fogok még olvasni a szerzőtől. Ahogy Kosztolányi írja: „Akarsz-e élni, élni mindörökkön, / játékban élni, mely valóra vált?”

8/10

A kötetet a 21. Század Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.

A kötet megrendelhető a kiadó honlapján:

https://21.szazadkiado.hu/arulasok-bridget-collins