Delia Qwens első regénye kriminek gyengécske, szépirodalomnak viszont egész jó; nagyon szépen mutatja be ember és természet kapcsolatát, a lápi élővilág különleges és vad, egyedi működését, amelynek csak úgy lehet a részévé válni, ha az ember együtt lélegzik a sirályokkal, versenyt úszik a halakkal, és este a szentjánosbogarak táncára alszik el. Fordulatos és ügyesen megírt fejlődésregény, amely a láp és az emberi lélek mélységeibe kalauzolja az olvasót.
A történet 1952-ben kezdődik, Észak-Karolina egy ritkán lakott, mocsaras partvidékén, egy lápvidéki viskóban. Egy anya összepakolja a bőröndjeit és távozik; magára hagyja négy gyermekét és alkoholista, agresszív férjét. A gyerekek közül a három idősebb szépen lassan szintén elszivárog, csak a hatéves Kya marad, akinek meg kell tanulni egyedül életben maradni. Amikor apja sem jön többé haza, kénytelen önellátó lenni, magányosan boldogulni a lápon, közben pedig teljesen elszigetelődik a környékbeliektől. Csak néhány emberrel érintkezik, az első szerelem azonban felforgatja az életét: bátyja régi barátja, Tate megtanítja olvasni, és együtt fedezik fel a természet és a költészet szépségét. Vajon meddig tart az idilli boldogság, a valakihez tartozás érzése Kya életében?
A cselekmény két szálon fut, az egyik az ’50-es évekbeli eseményeket meséli el, a másik 1969-ben indul egy gyilkossággal: két fiú Chase Andrews, a helyi „élet császára” holttestére bukkan a mocsárban. Úgy tűnik, a férfi kizuhant a tűztoronyból, azonban semmi nyom nem maradt utána, és elképzelhető, hogy valaki egy gyilkosságot próbált meg így álcázni. A gyanú a mocsárban magányosan élő Lápi Lányra, Kyára terelődik, akinek a közösség előítéleteivel szemben kevés esélye van…
A könyv egyik hatalmas pozitívuma (amellett, hogy nagyon szépen van megírva), hogy minden apró, a lápra vonatkozó részlete hitelesnek érződik. Delia Owens eredeti foglalkozása zoológus, természettudományos írásokat publikál, ami látszik a finom ecsetvonásokkal megrajzolt állat- és növényportrékon, azon, hogy milyen szeretettel fordul Kya a természethez. Ez a törődés, ez a vadonnal szimbiózisban való létezés érződik a könyv minden egyes során, élvezet olvasni. Kya mellett a láp a másik főszereplő, a rengeteg színével, illatával, kipárolgásával, a milliónyi élettel, ami benne lakik. Kya egybeforr a láppal, ahogy gyűjti, tanulmányozza és rendszerezi az ottani élővilágot: „Tudomány és művészet egymást erősítve fonódott össze itt: a színek, a fények, a fajok, az élet – a tudás és a szépség remekművét hozták létre, és betöltötték a viskója minden szegletét. Az ő világát. Együtt növekedett velük, (…) egyedül volt, mégis ő tartotta össze az összes csodát.”
A lápon játszódó részeket, Kya karakterének fejlődését, az önkéntes magánnyal való megbirkózását jó olvasni, a gyilkossági tárgyalás viszont nekem veszettül unalmas volt (annak ellenére, hogy megkönnyeztem, mikor meghozták az ítéletet), ráadásul az olvasó a kagylós nyaklánc miatt elég simán kitalálja a történet végét. A cím sokszori ismételgetése is kicsit hatásvadász, a borító viszont elképesztő gyönyörű, nagyon elkapja a könyv hangulatát.
A mellékszereplők eléggé sematikusak (Chase, Jumpin’, Mabel); Tate a legszerethetőbb, és annak ellenére, hogy valószínűleg nem minden döntésével értünk együtt, a motivációi végig világosak. Ez a történet valójában kizárólag Kyáról és a lápvidékről szól; arról, hogyan nyitja meg többször is a szívét, hogy beengedjen valakit a világába, hogyan csalódik és ábrándul ki az emberekből, és hogyan fogadja el, hogy senkire nem számíthat, csak saját magára. Amikor megjelenik a könyve, az nagyon megható, ahogy a regény vége is; Kya szerethető, és a könyv üzenete valahol mégiscsak az, hogy nem a magány az egyetlen út, hogy elkerüljük a sérülést. Még talán akkor is megéri, ha „(…) megérinteni valakit annyit jelent, hogy az ember egy részét odaadja másnak, és azt a részt soha többé nem kapja vissza.”
8/10
A kötetet a Libri Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.
