Kicsit szíven ütött, hogy az egyik utolsó filmes legenda, Robert Redford bejelentette a visszavonulását. A Sundance kölyök (mert az maradt a filmrajongók szemében a szőke sztár túl a nyolcadik X-en is) fénykorára én már sajnos nem igazán emlékszem, de azért felnőtt fejjel természetesen pótoltam az egykori nagy sikereket, a Távol Afrikától, Az elnök embereit, A keselyű három napját és természetesen a Butch Cassidyt és a Sundance kölyköt, amely annak idején az A-listás sztárok közé emelte a jóképű fiatalembert. Az Oscar-díját azonban rendezőként nyerte az Átlagemberekért, producerkedett és egyáltalán nem utolsósorban életre hívta Sundance filmfesztivált, amely a független filmesek Mekkája lett. Vagyis sokkal több volt, mint egy sármos férfi, elég sok mindent letett az asztalra a filmiparban. Habár már régen nem róla szólnak a főcímek, egészen eddig aktívan dolgozott, még idén is jelentkezik egy utolsó szereppel, aztán befejezi a színészi pályát. Úgy döntöttem, én a magam módján búcsúzom tőle, és pótoltam egy régi nagy adósságomat, a maga idejében elsöprő sikert arató, 7 Oscar-díjat besöprő klasszikust, A nagy balhét. Nem csalódtam, egy valóban csavaros történetről van szó, amely az utolsó percig izgalmas tud maradni, és a legvégén is van egy olyan fordulat, hogy csak pislogtam. Igazi oldschool szórakoztató mozi, a mai szemnek kicsit lassúdadan zajlanak az események, de így legalább megismerhetjük a szereplők motívációit, és a valóban nagy balhé minden mozzanatát figyelemmel kísérhetjük. Úgy repül el a két óra, mint a pillanat, teljes gőzzel szurkolunk a két szimpatikus csirkefogónak (na és persze a kollégáiknak is), hogy sikerüljön a nagy terv, amely olyannyira rafinált volt, hogy az utolsó percig nem jöttem rá, hogyan is lesz ebből nagy átverés. A zárójelenet simán zseniális, élmény volt végre egy igazi tartalmas szórakoztató filmet nézni, amelyen egyáltalán nem fogott az idő vasfoga, még mindig tökéletes választás egy jó kis hétvégi családi házimozizáshoz.

Johnny Hooker (Robert Redford) kisstílű tolvaj, akinél a pénz könnyen jön és megy, és nincsenek nagy tervei az életével. Azonban egyszer egy nagykutya gengszter emberétől lop, amelynek eredményeként társát, Luthert (Robert Earl Jones) megölik, ő pedig megfogadja, hogy bosszút áll érte. A szakma nagy öregje, Henry Gondroff (Paul Newman) megtanítja a stiklikre, és kitervelik, hogyan vehetnek revansot Doyle Lonnegan - en (Robert Shaw)...

Ez a film sikerre volt ítélve, hiszen a Butch Cassidy és a Sundance kölyök triója állt ismét össze, maradt a rendező, a főszereplők, a zsiványságra rátettek egy hatalmas lapáttal, amelyhez hozzájött még Newman és Redford sármja, a kiváló forgatókönyv és már indulhatott is a nyereség és az Oscarok besöprése. Az igazság az, hogy Newman simán lejátszotta Redfordot a vászonról, viszont okosan odafigyelt arra, hogy a nála jóval fiatalabb színész ne érezze magát hátrányos helyzetben, de azért a legemlékezetesebb jelenetek neki jutottak. A tapasztalt öreg róka és a szenvedélyes fiatal kezdő kettősében remekül működtek együtt a filmvásznon, elvitték a hátukon a filmet, azonban a főgonoszt alakító Robert Shaw is kiváló alakítást nyújtott, akárcsak a simlis banda többi tagja is, Harold Gould-tól kezdve Eileen Brennen-en át Ray Walstonig.

A kisstílű tolvajt az igazán nagy játékostól a stílus és az átgondolt tervezés választja el, mi pedig Johnny Hooker szemén keresztül végignézhetjük, hogyan kell egy nagy balhét előkészíteni és kivitelezni, tökéletes pókerarccal és mindenre gondolva, és mindenkit megtévesztve. Emberünk csak ámul-bámul, milyen profin viszi végbe Henry a segítőivel ezt a rendkívül bonyolult feladatot, és ülteti fel Doyle Lonnegan-t úgy, hogy észre sem veszi. A hétpróbás gazember (aki civilben bankár, amúgy pedig egy kegyetlen és számító keresztapa) különböző feladatok elé állítja az ambíciózus ifjoncot, aki azzal keresi fel, hogy át akarja venni Henry üzletét (olyannyira meggyőzően, hogy a néző is azt hiszi időnként, hogy tényleg át akarja verni a társát), végül ha nem is bízik meg benne, de egyre jobban érdekelni kezdi a fogadásos balhé. Szinte észrevétlenül veszi át felette az irányítást a csavaros eszű Henry, aki mindenre gondolva és mindent megszervezve végzi el a feladatát. Érdekes a két főszereplő motivációja is, a fiatelember bosszút akar állni a barátjáért, az idősebb azonban azért teszi, mert "jó befektetésnek tűnik, nem igaz?", vagyis a balhé kedvéért viszi végig a nagy balhét.

A 30-as évek amerikai gengsztervilágában játszódik a történet, amelyben azonban mégsem a véré és az erőszaké a főszerep, hanem a stílusé és a könnyednek tűnő szórakoztatásé, de két kaccsintás között azért éreztetik velünk az alkotók, hogy ez a balhé bizony életre-halálra megy, amelyen csak nyerni vagy veszíteni lehet, megúszni nem lehet annak a következményeit, ha valaki hibázik. Ezt mindenki tudja, mégis a kezdő Hookeren kívül mindenki félelmetes profizmussal hatja végre a feladatát, mert a halálos veszély ellenére (vagy éppen azért) imádják, hogy ezt a bulit végigtolhatják. Igaz, nem kevés pénzt is kapnak érte, de nem ez az elsődleges szempont, hanem a szakmai presztizs, és az, hogy borsot törhetnek egy igazi nagykutya orra alá, úgy, hogy az még meg is köszöni. Mert játszani és élni tudni kell, ez a csibészes feeling az Ocean's filmek jobban sikerült részeiben érhető utol, de mégis ez az alkotás lett a heist - mozik (vagyis a bankrablós-átverős zsáner) nagy klasszikusa, nem véletlenül.

Üdítő volt a mai CGI-filmek korában végignézni egy ilyen régi alkotást, amely úgy tudta végig fenntartani az érdeklődést az utolsó percig, hogy nem voltak benne látványos akciójelenetek, trükkök, egyszerűen csak jó színészek játszottak el a egy jó forgatókönyvet egy jó rendező értő irányítása alatt. A végeredmény egy emlékezetes film, amely még ma is magával tudja ragadni a nézőjét, szerethető és izgalmas kalandfilm, amelyből azonban nem hiányzik a dráma sem, egy olyan különleges elegy, amelyet biztosan nem fog elfelejteni az, aki rászánja az időt a megtekintésére. Hibátlan darab.

10/10

A nagy balhé teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.