Jeff VanderMeer Déli Végek-trilógiája belopta magát a kedveceim közé, így egyértelmű volt, hogy ha a Netflixen hozzáférhetővé válik az első kötetből készült, Expedíció című film, akkor le fogok csapni rá. A napokban ezt meg is tettem, és okulásotokra ezúton prezentálom a gondolataimat a kész produkcióval kapcsolatban.
Előrebocsátom: ha én rendeztem és írtam volna a filmet, nem pedig Alex Garland (Ex Machina) akkor nem ilyen alkotást forgattam volna, mint amilyen létrejött, jómagam ugyanis sokkal inkább ragaszkodtam volna az VanderMeer regényének rejtélyeihez, ködösségéhez és alapvető kiismerhetetlenségéhez. A nagy reménységnek számító direktor azonban áthelyezte az adaptácó során az eredeti mű hangsúlyait, ezzel egy kissé más típusú élményt létrehozva. Ez még nem jelenti feltétlenül azt, hogy a kész film rossz lenne, sőt! Fogalmazzunk úgy, hogy az alapmű ismeretéből fakadó fránya elvárásaim némi súrlódás keretében találkoztak a kész matériával.
A sztori az első könyv történetét követi, beemelve egy-két elemet (pl. a biológus kihallgatása) a második és a harmadik kötetből is. A szinopszis szerint a Déli Végek elnevezésű ügynökség egy kizárólag nőkből álló kutatócsoportot indít a titokzatos X Térség szívébe, hogy számtalan sikertelen expedíció után végre kiderítsék, hogy mi is ez a folyamatosan növekvő, megfejthetetlennek tűnő, természetfeletti vadon, ahonnan szinte senki nem tér vissza élve. A főhős a Natalie Portman által korrektül megformált biológusnő, aki az X térséget megjárt, és attól halálosan megbetegedett férje (Oscar Isaac) miatt indul el az expedícióval. A történet nagy vonalakban az alapmű szerint alakul, kivéve a legvégét, mert az jócskán eltér a regénytől - de erről majd később.
Alex Garland alapvetően jó rendező, és ez több esetben ki is jön az Expedíció megtekintése során. A direktor zeneválasztása, kamerabeállításai, vágása, az általa megteremtett hangulat mind-mind nagyszerű, a színészeit is jól instruálja, és az is látszik, hogy forgatókönyvírói minőségében a történetet is tudatosan, átgondoltan formálta át úgy, hogy a saját mondanivalóját artikulálja.
Az eredeti, írott Expedíció elsősorban a megfejthetetlennel való találkozásról szólt, és - ezernyi egyéb gondolat mellett - azt közvetítette, hogy az ember csak úgy tudja valamelyest megismerni a világ titkait, ha feladja magát, és feloldódik a vizsgálata tárgyában. Garland víziójában nem a megismerés szándéka kerül a középpontba (bár ez sem negligálódik teljesen), hanem a feloldódás, a pusztulás aktusa. Hősei mindannyian a halálukba rohannak, és tudnak is erről. Mindannyian önpusztításra, és öngyilkosságra hajlamosak. A halál azonban nem a vég, hanem csak egy más állapot elérése, az áldozat másoknak adhat életet, vagy dedikáltan egy új élet megteremtését is jelentheti...
Amíg Jeff VanderMeer regénye fukarkodott a válaszokkal, és a végletekig bizonytalanságban tartotta az olvasóját, addig Garland sokkal kegyesebb a nézőjével, és egy könnyebben befogadható élményt nyújt. A térség eredetének kérdésére gyakorlatilag már az első képkockával választ ad. Számtalan összezavaró és borzongató rejtélyt kihagy, ami a kötetben még szerepelt (pl. a földbe nyúló torony falán lévő végtelen ima, a pszichológus hipnotikus machinácói, a korábbi expedíciók naplói, stb.). A foszforeszkáló gombák spóráinak fertőzését érthető okokból a mutáns állatok jóval látványosabb, horrorisztikusabb és akciódúsabb támadásaira cseréli. Kifejezett magyarázatokat ad a Térség működésének mikéntjére, és ehhez kapcsolódóan a történetnek egy kerek befejezést kanyarít, ami a könyvnek abszolút nem volt sajátja. (SPOILERVESZÉLY!) Garland a regénnyel ellentétben az angol cím szerinti annihilációt (mely a fogalma szerint azt jelenti, ahogy egy elemi részecske az antirészecske-párjával találkozik, e során mindkettő megsemmisül, és a tömegüknek megfelelő energia fotonok formájában távozik) nem pusztán az emberi szereplőkre, de magára az X Térségre is kiterjeszti, ezzel jókora pontot téve a sztorira, egyidejűleg meggátolva az írott alapmű szerinti folytatás lehetőségét. A bámulatosan látványos és hangulatos finálé után a zárókép nagyjából megmutatja azt, hogy mi lehetett a térség célja, és milyen formában él tovább, illetve fejlődött tovább ez a különös "valami". (SPOILERVESZÉLY VÉGE) Ez egyrészt örvendetes, mert nem frusztrálja a nézőt a ködösítéssel - másrészt meg a relatíve egyértelmű válasz erősen szembeköpi az alapmű legfőbb vezérelvét, a felfoghatatlanságot.
A rendező-forgatókönyvíró tehát alkalmazott olyan megoldásokat, amik a kötet olvasóinak a szemét nagyon szúrni fogják, viszont az alap történetet nem ismerő nézőket ezek egyáltalán nem fogják zavarni. Ez utóbbi réteg egy látványos és viszonylag mozgalmas Solaris / Stalker / The Thing hibridet fog látni, amiben a - nagy elődökhöz képest nem túlzottan mély - sci-fi és horror elemek mellett nagy szerepet kap a főhősnő érzelmi élete, és a férjével való, sok viszontagságot megélt szerelme.
Ami a "szűzen" érkező nézőket is némiképpen meghőkölésre késztetheti, az a néhol kifejezetten túltolt, számítógéppel generált, művies látványvilág (pl. nem igaz, hogy két élő szarvast nem sikerült szerezni, aminek az agancsára virágokat lehet rakni). Úgy látszik, hogy a képzeletbeli tájak filmes megjelenítése még mindig nem tökéletes... vagy csak én várok el túl sokat ezen a téren?
Álláspontom szerint a Garland-féle Expedíció a könyv rajongóit a hangsúly áthelyeződések, egyszerűsítések és a kihagyott fordulatok okán meg fogja osztani, mindenki más számára a mozi egy horrorisztikus megoldásokkal operáló, elgondolkodtató sci-fi lesz, ami a Stalkertől átgondoltságban, míg a The Thingtől a borzalmak mennyiségében és minőségében marad el. Összességében tehát nem lett rossz film, de a kisebb hiányosságai okán nem nevezhető igazi klasszikusnak sem.
7,5/10
