Egy kellemes meglepetés az év végére: egy jó kis szórakoztató akció-vígjáték lett az új Jumanji. Hatalmas kedvencem volt a Robin Williams-es változat, a most moziba került folytatás eredetileg teljesen hidegen hagyott, de aztán megtetszett a trailer és jól el is fáradtam az év végi hajrában, így esett, hogy sokadmagammal ott találtam magam a vetítőteremben. Az égvilágon semmit sem vártam ettől a filmtől, aztán hamarosan azon kaptam magam, hogy érdekelni kezd a sztori és hangosan hahotázok a gyorsan pergő poénokon. Nem váltja meg a világot a Jumanji, és a végét kicsit túltolták az alkotók, de egy vicces, akciódús, aranyos, de nem túlságosan gyermeteg filmet kapunk, amelyen jókat tud vidulni az egész család, pont a karácsonyi szünetre való darab. Nem sok köze van az eredeti Jumanjihoz az újnak, néhány utalást benne hagytak, de ennyi, egy teljesen más történet, amelyben nagy hangsúlyt fektettek a karakterekre és a jellemfejlődésre, ahogyan az akcióra és a humorra is, mindezt megspékelték a látvánnyal, és már el is készült egy teljesen közönségbarát film, amelynek értelme nem sok van, viszont tökéletesen kikapcsol a hétköznapi nyűgökből. A szereplőgárda is remek, Dwayne Johnson ezúttal nemcsak az izmait fitogtatja, hanem meglepő módon az érzékeny oldalát is megmutatja, Jack Black remek, mint mindig, Kevin Hart, Karen Gillan szintén. Irány a mozi!

20 évvel ezelőtt a tengerparton valaki megtalálja a Jumanji társasjátékot, és odaadja Alex - nek, aki kezdetben ügyet sem vet rá, mert őt a videojátékok érdeklik. A Jumanjit azonban nem lehet lerázni, átalakítja magát videojátékká, és a fiú aznap éjjel eltűnik otthonról. Napjainkban négy teljesen különböző karakterű kamasz egy büntetőmunka keretében rátalál a Jumanjira, és őket is beszippantja a játék....

Ha megszólalnak a dobok, akkor tutira baj van. Ahogy egyre magasabb szintre érünk a játékban, annál nagyobb problémával kell szembenéznie hőseinknek, akik nem túl bonyolult karakterek ugyan, de mivel az avatárjaik teljesen mások, mint ők maguk a való életben, ez nemcsak rengeteg humoros helyzetet eredményez, hanem valódi jellemfejlődést is. A félénk geekből muszklis óriás hős lesz, a divatbabából teltkarcsú, szakállas, középkorú térképész, a nagymenő amerikai focistából kisnövésű zoológus, a zárkózott lányból pedig bombanő, aki verekedésben sem utolsó. Egyikük sem érzi jól magát a saját világában, és miközben a Jumanji tömérdek halálos veszélybe sodorja őket, meg is tanítja nekik, mit jelent a barátság, és megszabadulnak a saját problémáiktól is, vagyis miközben akicózás közben szétpoénkodják a filmet, még jellemfejlődnek is, tiszta haszon.

Nem kicsit vicces látvány a Szikla, amint éppen minden erejét összeszedve próbálja nem elsírni magát, és eleinte mindentől megriad, mert ugye ő alapjáraton egy félénk kamasz, aki hirtelen egy 190 cm magas izomhegyben találja magát, de csak a külseje változott meg, ő maga nem. Azért nem kell aggódnunk, végül csak belejön a csihi-puhiba, a többiek is lassan, de biztosan ráébrednek, hogyan használják frissen szerzett erősségeiket, és figyeljenek oda gyengeségeikre (ezek közül az én kedvencem az, hogy Frigó felrobban, ha sütit eszik, valamint az, hogy a Sziklának természetesen nincs ilyenje). Nincs idő unatkozni, a Jumanjiban gyorsan történnek a dolgok, éppen csak kifújtuk magunkat az éppen aktuális kaland után, már jön is következő, mindeközben még poéncunami is zúdul ránk, mégis van idő a karakterek fejlődésére. Kár, hogy a végére kicsit túlzásokba esnek az alkotók, de mivel ez egy videojáték, ahol bármi lehetséges és a logikának nincs sok szerepe, annyira nem zavaró, és hát Dwanye Johnsonból sohasem elég, úgyhogy meg van bocsátva.

A Szikla szokásához híven istenien néz ki, de ezúttal a humorát és a gyengébb oldalát is meg meri mutatni, ő a film szíve-lelke, de azért Jack Black, Karen Gillan és Kevin Hart sem szorul túlságosan háttérbe mögötte. Bobby Cannavale-nak sajnos nem túl sok jelenet jut, de ebben a faék egyszerűségű történetben nincs is akkora szükség főgonoszra, a főszereplőkön van a hangsúly na és persze a látványon, miközben az akciót és a humort is  jól adagolták az alkotók, pofás kis film lett belőle.

Ne legyenek kétségeink, egyáltalán nem maradandó alkotásról van szó, ez egy egyszer használatos darab, viszont tökéletesen betötli a szórakoztató funkcióját, melynek eremdényeként boldog mosollyal arcunkon jövünk ki a vetítőteremből, ennyi a film "küldetése" nem több, és ennek eleget is tesz. Legyünk büszkék rá, hogy Pados Gyula volt az operatőr, Henry Jackman zenéje kiválóan festi alá a filmet. Néhány tiszteletteljes főhajtáson túl tényleg nem sok köze van ennek a Jumanjinak az eredetihez, ezért nem is nagyon merül fel, hogy hasonlítgassuk hozzá, az úgy volt jó, ez pedig így. Szerethető darab, amelyet ki lehet ugyan hagyni az életünkből, csak nem érdemes, mert hatalmas buli.

8/10

A Jumanji: Vár a dzsungel teljes adatlapja a Magyar Filmes Adatbázis (Mafab) oldalán.