Az a baj a hosszú regényciklusokkal, hogy eljön az idő, amikor búcsút kell vennünk a régi kedvenc szereplőktől, és mielőtt jön az új nemzedék, akit a szívünkbe zárhatunk, mindig van egy átmenet, amelyben látszólag nem történik semmi, holott éppen abban történik a következő felvonások megalapozása. Nos, a Szent György testvérei pontosan ez a kötet, és hiába került ugyanolyan magas színvonalon megírásra, mint az összes többi rész, egyszerűen nem tudott magával ragadni, mert nem volt olyan főhős, akinek tiszta szívből tudtam volna szurkolni. Viszont az utolsó oldalon volt egy akkora fordulat, hogy azonnal olvasnám a folytatást. Ismét csak fejet tudok hajtani Bíró Szabolcs hatalmas történelmi tudása, és egyre virtuózabb írástechnikája előtt, de a Bátorok nélkül az Anjouk - sorozat  nem az igazi. A hős és bátor templomos lovagok ideje lejárt, az utódoké még nem érkezett el, az átmenet pedig távolról sem volt unalmas, a kalandokból most is jutott a szereplőknek jócskán, de az igazi szenvedély valahogy hiányzott a történetből. Történelemmániás énem ujjongott, hiszen az 1326-tól 1328-ig tartó időszaknak még sohasem írták meg ilyen átfogóan, szórakoztatóan, és érzékletesen a történetét, továbbá öröm volt látni, hogyan fejlődik az író kötetről kötetre, mégis maradt bennem egy kis hiányérzet. Nem tudok belekötni sem technikai, sem dramaturgiai hibába, egyszerűen az a problémám, hogy hiányoztak a Bátorok. Lackfi is érdekes karakter, de nálam sajnos nem tudta betölteni az a hiátust, amely Attila után támadt a sztoriban. Károly Róbert is hozta a szokásos formáját, a nagypolitikai kitekintés is remekül került bemutatásra, csatában sem volt hiány, a humort is jól adagolta a szerző, mégsem ez lesz a kedvenc kötetem a remélhetőleg minél hosszabb sorozatból (15 rész a terv, most tartunk a negyediknél, vagyis nem fogunk unatkozni a következő néhány évben). Jó volt, de az a bizonyos plusz hiányzott belőle.

1326-ban járunk, három év telt el Attila eltűnése óta, birtokára a visszatértéig Lackfi István költözött, aki időközben főlovászmester lett. Nyolc testvére közül Pált maga mellé veszi azzal a céllal, hogy igazi katonát neveljen belőle. Mindeközben a király megalapítja a Szent György lovagrendet, és örül egyre jobban bővülő családjának és szépen gyarapodó országának. Azonban a béke sajnos tarthat örökké, így Lackfinak végre van oka hátrahagyni  házsártos feleségét, és belevetni magát a csatákba...

Tavaly jelent meg az előző rész, ezért nagyon örültem, hogy egy kis emlékeztetővel indul a történet, amely azonnal meghozza az ismerős hangulatot, amely mindig elfog, ha belekezdek egy Anjou-könyvbe. A sztoriban nincs is hiba, minden a szokásos forgatókönyv szerint zajlik, király ambíciózus terveket sző, katonák csatáznak, a szerelmi szál ezúttal elmarad, a világ változik, a leendő új nemesség ráébred azokra a lehetőségekre, amelyeket Károly Róberttől kaphatnak, akit nem kötnek a régi feudális szálak a régi urakhoz. Szóval zajlik az élet rendesen, ezúttal is megismerhetjük a történéseket mind a király, mind a nemesek, mind a köznép szempontjából. Egyre jobban letisztul az író stlíusa, az az áradó szenvedélyt, amely az ő védjegye, sikerült úgy megőrizni, hogy közben profin ott csavar a történeten, ahol dramaturgiailag szükséges, a karakterek úgy fejlődnek, mint a parancsolat. Az nem a szerző hibája, hogy olyan stádiumba érkezett a történet, ahol nincs olyan főszereplő, akivel lehet azonosulni, mert Lackfi bátor katona és mindent megtesz a családjáért, de az a formátum, amely a Bátor családban megvolt, sajnos hiányzik belőle. Érdekes volt megismerni a kor későbbi jelentős történelmi szereplőit ifjabb éveikben, de olyan ez a sztori, mint a Star Wars: a jedik adják a szívét-lelkét, itt pedig a dicső templomos lovagok utódai. A korszak sem olyan izgalmas, mint korábban: a sorsdöntő csaták lezajlottak, vitathatatlanul Károly Róbert az ország ura, aki magához képest kezd beletespedni a nyugalomba, a történettel együtt, aztán persze meg kell védeni a határokat, és a múlt árnyai is előbújnak a mélyből, akkor, amikor már mindenki azt hiszi, hogy elvesztek az idő homályában. Hogy a Star wars-hasonlatnál maradjak, olyan ez a kötet, mint a Birodalom visszavág: túl vagyunk a bevezetőn, még előttünk van az igazi összecsapás, de kell egy összekötő rész, amelyben fokozódik a feszültség, egyre jobban kikirstályosodik, hogy kik a jók és a rosszak, és van a végén egy emlékezetes csavar, de főként a történet hangulata marad meg, a részletek nem annyira.

Mindez azonban nem von le semmit az írás színvonalából, egyre biztosabban használja a szerző a szakmája technikai fogásait, mi pedig túlestünk a kötelező körön, a következő részben jöhetnek újra az igazi izgalmak, fonódhat össze a régi és az új szereplők sorsa. Ez most teljesen úgy hangzott, mintha azt mondanám, hogy ez a rész felejthetőre sikeredett, ami nem igaz, egyszerűen csak az érzelmi töltet nem volt olyan erős, mint a korábbi kötetekben. Lenyűgöző az író történelmi ismerete a korszakról, a középkor Bíró Szabolcs igazi terepe, ami nyilván nem független életének hagyományőrző aspektusától. Hatalmas kedvencem az Anjou-sorozat, és ez továbbra is így marad, még ha ez a kötet nem is bűvölt el annyira, mint ahogyan megszoktam korábban.

Az Anjouk sorozat előzménye a Non nobis Domine,  a trilógia első három része a Liliom és vér, a Lángmarta dél és Az utolsó tartományúrig  volt.  Ezzel a kötettel belevágtunk a következő trilógiába, amely ugyanolyan izgalmasnak ígérkezik, mint a korábbi részek, csak még szoknunk kell a főszereplők megváltozását, valamint azt, hogy Károly Róbertnek nem kell azért csatáznia, hogy elfogadják végre királyként az országban, az uralkodásának egy másik korszaka kezdődött el, amely nem annyira látványos és vérgőzös, mint a korábbi, de nem kevésbé érdekfeszítő. Bíró Szabolcs hozta a tőle elvárható szintet, az Anjou - saga továbbra is zakatol, csak ezúttal maradt egy pici hiányérzet.

8/10

A könyvet az Athenaeum Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.