A Hetedik alabárdost érte az a megtiszteltetés, hogy a Filmalap inkubátorprogramjából elsőként lépjen a közönség elé, ez pedig valamilyen szinten teher volt a vállán - bár a Pappa pia után egy hónappal aligha kérte volna számon bárki ezt a rongyos 60-70 milliót Vékes Csabán. Ugyanakkor pont ezért is érezhettük, hogy az eszetlen pénzszórás után most majd jön az új Reisz Gábor, aki jól megmutatja a milliárdos büdzsékből dolgozó kollégáknak, hogy egy kis tehetséggel fillérekből is lehet ezerszer jobb filmeket készíteni. És talán ezért is fájt nekem annyira a végeredmény, noha súlyos vétke igazából nincs.

A Hetedik alabárdos már ott kisiklik, hogy a 80-as, 90-es évek egyik elfuserált komikus alaphelyzetét hasznosítja újra a maga módján: a vidéki színházra szemet vet az ukrán maffia és arra kényszeríti az igazgatót, hogy igyekezzen megbuktatni művészileg is az intézményt. (Mert valamiért máskülönben nem lehet átjátszani az épületet...) Azonban hiába jönnek sorra az iszonyú darabok, a közönség egyre csak tapsol, ezért az igazgató végső elkereseredettségében egy drasztikus lépésre szánja el magát: a statiszta Kósa Mikinek (Bánki Gergely) ad lehetőséget régóta dédelgetett (és nem mellesleg borzasztó) művének megrendezésére.

Miki tehát egy igazi lúzer, aki mindig is nagyságról álmodott, de sosem jutott feljebb a címben szereplő Hetedik alabárdos szerepénél. Viszont sajnos ennyiben kimerül minden karakterizációja, mint ahogy a többi szereplőé is - és ami a legrosszabb, hogy Vékes Csaba egyértelműen erre az egydimenziósságra próbál jellemkomikumokat építeni. A helyzetkomikumokat pedig arra, hogy ezek az egysíkú karakterek egysíkúan egymásnak esnek, jellemzően következmények nélkül - ez alól az egyetlen kivétel, amikor Nagy Ervin féltávon otthagyja a stábot és ezzel a filmet is, amivel éppen csak teljes létjogosultságát kérdőjelezi meg ebben a produkcióban. Igazságtalan lennék azt állítva, hogy a Hetedik alabárdosban egyáltalán nincsenek jól sikerült szövegek és figurák, de a 86 perc egy széteső gegparádé, fájóan kevés jól kitalált motívummal és poénnal, és még kevesebb hiteles figurával és alakítással.

Nyilvánvaló, hogy jelentős rendezői tudatosság is szűrődik ebbe, elvégre a Hetedik alabárdos erősen meta-történet, ahol a középpontba állított színdarab és a róla szóló film jellegzetességei többszörösen is összefonódnak. Elsősorban azonban ügyetlenségükben, ripacskodásukban, mintha Robert Altman Játékosának trash-verzióját látnánk, csak azt is eleve kevésbé kigondolt és szigorúan a negyedik falon belül maradó utalásokkal. Ezzel csak annyi a baj, hogy a Hetedik alabárdos akkor is rossz, ha szándékosan az. (És akkor abba a normatív érvelésbe bele sem mentem, hogy mennyivel egyszerűbb, és ily módon értéktelenebb szándékosan rosszat csinálni, mint szándékosan jót.) Az a furcsa helyzet áll tehát elő, hogy a film akár tökéletesen meg is valósíthatja rendezője szándékát (bár e felől is vannak kétségeim), de ezzel mégsem mondható eredményesnek - ironikus módon éppen visszájára fordítva az általam az alcímbe kiemelt mondatot.

A hiányérzetem elsősorban abból ered, hogy amíg a legtöbb debütáló alkotáson a bizonytalanságok, aránytévesztések, ballépések ellenére is érezni, hogy rendezőjük úgy állt a dologhoz, hogy most élete fő művét alkotja meg, a Hetedik alabárdos esetében fogalmam sincs, hogy Vékes Csaba mit akart közölni a világgal néhány bárgyú gondolaton kívül a művészet emberközeliségéről. Mintha a Gondolj rám-ot láttam volna más témára, egy ósdi tucatvígjátékot, amin esetenként még jól is lehet szórakozni. Csakhogy Kern András esetében világos volt, hogy egy még mindig a 90-es években élő illetőről van szó (ő maga vallotta be büszkén, hogy az elmúlt 20 évben filmet sem nézett), itt elvileg az első hazai filmes tehetségkutató egyik győztesét látjuk, akinek az alkotói önkifejezés és a világmegváltás vágyával kéne lehengerelnie.

A produkció egyik kiszámítható, de mégis jobban sikerült poénjai közé tartozik, amikor a híresen kegyetlen kritikus elolvad az elé tárt borzalomtól, mert hogy "ezek a srácok akarnak valamit" és már előre sajnálkozik, hogy a buta tömegek nem fogják érteni ezt a csodát. Én férfiasan bevallom, nem értem a Hetedik alabárdost, nem értem, hogy mi lenne benne a jó, de legkevésbé azt, hogy Vékes Csaba mit szeretett volna, hogy jó legyen benne. És most bátorkodom megengedni magamnak annyi nagyképűséget, hogy talán ezúttal nem bennem van a hiba.

5/10

A Hetedik alabárdos teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán