Noha korunk legjelentősebb szubkultúráját képezik (tulajdonképpen már a mainstream része), még sincsen igazán egzakt definíció a "geek" jelzőre. Legjobban talán úgy lehetne leírni, mint olyan személyt, aki hajlandó egészen mélyen beleásni magát a közvélemény által gyerekesnek vagy fölöslegesnek ítélt témákba. Legyen szó akár a (videó-, táblás- vagy éppen figurás-)játékok, a képregények, a régi rajzfilmsorozatok vagy éppen a trash filmek világáról, a geek mérhetetlen lelkesedéssel és rajongással veti bele magát hobbijába. (A geek csupán abban különbözik a sportrajongótól, hogy az utóbbi rajongásának tárgyát a társadalmunk férfiasabb/felnőttesebb időtöltésnek tartja, annak ellenére, hogy valójában nincsen lényeges különbség a között, hogy valaki vasárnap délután foci mecset vagy Trónok harcát néz.) Környezete viszont legtöbbször nem érti (vagy nem hajlandó megérteni), hogy egy felnőtt ember ugyan minek áldozza értékes idejének jelentős részét régi He-Man epizódok nézésére, vagy rég elfelejtett filmek és képregények felkutatására. (Hogy miért? Gyakran eszképizmusból és nosztalgiából, de az már egy másik cikk tárgya…) Ám, ahogyan pedig a focinéző is kijár a grundra, úgy a geekeknél sem ritka, hogy nem pusztán fogyaszt, de példaképeit követve az alkotás mezejére lép. 

Ennek megfelelően a „geek” (de még inkább a magyar megfelelője a „kocka”) sokáig gúnynévként funkcionált. A geek – amellett, hogy általában intelligens – nem túl népszerű, szociálisan esetlen, visszahúzódó és introvertált figura. A fura Nintendózó srác a sarokban, akit sokszor ugratnak (de inkább zaklatnak) a "menők". Ennek megfelelően geeknek lenni sokáig nem is volt túl könnyű. Film/képregény/videójáték geekekre pedig még nehezebb sors várt, hiszen, míg az informatikus társaik rajongása, érdeklődése később a munkaerő piacon kifizetődik, addig az Evil Dead filmek beható ismerete ritkán segíti hozzá az embert a „nagy betűs életben”. 

Ám a technológiai fejlődéssel bekövetkezett a filmkészítés demokralizálodása. Részben ennek, részben eddig annak, hogy a „geekek első generációi” mostanra felnőttek (és szüleikkel ellentétben nem voltak hajlandóak lemondani a gyermekkorukról), így pedig Szilícium-völgy után Hollywoodban is egyre meghatározóbb tényezővé váltak. Dave McCrary (játékfilmes) rendezői debütálása a Brigsy mackó (Brigsby Bear) a geekek eme (személyes és általános) evolúciójának a (rendkívül pontos) látlelete. A rajongás és kreativitás felnövés történetbe ágyazott dicshimnusza. Talán még sosem készült ilyen őszinte film a geekségről. (Amivel akkor jársz a legjobban, ha nem nagyon tudsz róla semmit, beleértve ennek a cikknek a tartalmát sem.)                  

Filmünk kiindulópontja meglehetősen sötéten hangzik. James Pope-ot (Kyle Mooney) csecsemőként elragadják szüleitől. Egy földalatti bunkerben, a világtól teljesen elzárva nő fel. Magányában, pedig egyetlen szórakozása a – szülei által készített - Brigsby Mackó kalandjai című – a szülei által készített - nevelő célzatú matiné sorozat. Így, amikor 25 évvel később a rendőrség végül rátalál, és visszaviszik vér szerinti szüleihez, Jamesnek nem csak egy addig teljesen ismeretlen világgal kell megbirkóznia, de valami ennél sokkolóbbal is kénytelen szembesülni: Brigsby Mackó nincs többé. Ám „jó geekhez” méltán a kezdeti elkeseredést, végül felváltja az elhatározás: majd ő elkészíti a Brigsby Mackó filmet!

Noha az alapfelvetésről eszünkbe juthatna a 2015-s A szoba, a hasonlóságok csak a felszín szintjén jelentkeznek. Lenny Abrahamson lélektani drámájával ellentétben Dave McCary filmje nem a trauma túléléséről és az abból való felépülésről szól. Ugyan a film foglalkozik a világba először kilépő James kultursokkjával, ám a sztori eltúlzott alapfelvetése, a főszereplő a maguk zakkant módján szerethető nevelőszülei (a mindig remek Mark Hamill és Jane Addams) , illetve McCary az egész filmet végigkísérő enyhén abszurd humora már az elejétől világossá teszi, hogy a Brigsby Bear nem egy komor dráma. Maga James elrablás és fogva tartása valódi tragédia helyett sokkal inkább egy minden geek számára ismerős érzés megjelenítése. Persze a geekek többsége nem egy világtól elzárt atombunkerben nő fel, ám az az érzés koránt sem idegen tőlük, hogy egyetlen barátaik a Tini Nindzsa Teknősök, Luke Skywalker vagy éppen az Enterprise legénysége. Ám félreértés ne essék: a Brigsby mackó nem a kirekesztett, magányos sorozatdara ünneplése. Hiszen, mint mindnyájan végül James is kénytelen lesz felnőni, és ezzel lezárni életének egy (meghatározó) részét. Ám éppen ennek a lezárásnak a mikéntje okozza a konfliktust.  Hiszen valóéletbeli sorstársaihoz hasonlóan környezete nem nézi jól szemmel, hogy még most sem képes elszakadni az intergalaktikus plüss mackótól. Ám épp ez a rajongás az, ami végső soron felébreszti benne az alkotói szellemet.

McCary szerint a felnövés egy túlértékelt és feleslegesen komolyan vett dolog, ám a Brigsby mackóban nem is azt mondja, hogy életünk végéig húzzuk ki a gyerekkorunkat. Ha a világ változik körülöttünk, nekünk is alkalmazkodnunk kell, ám így is vannak dolgok, amikből nem érdemes kinőni. A lelkesedés egy ilyen dolog.  A filmek, sorozatok iránt pedig nem csak azért lelkesedünk, mert szórakoztatnak, hanem mert gondolkodásra és alkotásra sarkalnak mindent. Amikor Emma Stone a Kaliforniai álomban azt mondja, hogy „…And here's to the fools who dream”, akkor pont a Jameshez hasonló „bolondokra” gondol. Azokra, akik a környezetükkel dacolva, saját erejükből hoznak létre valami olyat, ami nem csak nekik segít, de egyben másoknak is örömet okozhat.  Kyle lelkesedése, pedig előbb nem pusztán a családjára és barátaira ragad át, hanem a közönségre is. A Brigsby Bear, ha nem is fergetegesen vicces, ám egy roppant kedves film, amit nem lehet kaján vigyor nélkül nézni. Noha McCary filmje nem igazán mond új dolgokat, és a történetmesélésében sem nagyon rugaszkodik el a hasonló filmek fordulataitól (amelyek miatt itt-ott enyhén lassúnak érződhet), ám minden szegmensében végtelenül szerethetően és pontosan dolgozza fel a témáját. (A címbéli Brigsby Bear sorozat részletei olyan szórakoztatóan túltolt paródiái a 80-as évek rajzfilm/gyerek sorozatainak, hogy most azonnal látni akarom a mind a 25 évadot!)

Persze, hogy ilyen remekül sikerült filmre vinni a geekség élményét, az nem csak McCary, hanem a főszereplő Kyle Mooney érdeme is. Mooney nem csak megjelenésében lehetne a geek szótári illusztrációja, de roppant árnyaltan és átélhetően hozza az introvertált, de a hobbija iránt határtalanul lelkesedő figurát. James nem egy Sheldon Cooper jelegű agresszívan túl tolt paródia, hanem olyan hús vér figura, akivel nem csak a geek  beállítottságú emberek, hanem mindenki, aki életében érezte már magát meg nem értettnek, könnyedén azonosulhat.  Ugyan a Brigsby mackó abszolút Mooney filmje, a többi színész sem szégyenkezhet. Bár a mellékkarakterek kevésbé kidolgozottak, a remek szereplőgárda által könnyedén megkedveljük őket. 

Nagyjátékfilmes debütálásában McCary nem találja fel a spanyolviaszt, viszont olyan jól ötvözi a rajongás lelkes szentimentalizmusát, az egyéni útkeresés komolyan vehető drámájával és olyan pontos képet ad napjaink egy jellemző figurájáról, hogy ez kicsit sem baj. Mindez pedig kiegészülve a szerethető szereplőgárdával és a remek humorral az év egyik legszerethetőbb és legkedvesebb filmélményévé varázsolják a Brigsby mackót. És ezt nem csak azért mondom, mert geek vagyok! Nagyon nagy kár lenne ha ez a kis csoda, nem kerülne itthon széleskörű moziforgalmazásba.

8,5 animatronikus űrmágus medve a 10-ből 

A Brigsby mackó teljes adatlapja a Magyar filmadatbázis (Mafab) oldalán