A filmet a  Titanic Filmfesztivál keretében volt lehetőségem megtekinteni.

Előre leszögezem, csalódniuk kell azoknak, akik a szenzációhajhász médiahadjárat beharangozta hányingerkeltő, határokat feszegető filmet keresik a Nyers képében. Ugyanakkor jó hír, hogy messze nem olyan alantas műről van szó, mint amilyet a moziteremből hányni rohanó nézőkről regélő narratíva lefest, sőt, a Nyers egyenesen a zsigeri ösztönökkel szembesülés alkotása számos értelemben is.

Elsősorban nyilvánvalóan történetében: Justine számára egy gólyaszívatós játékban elfogyasztott nyúlvesével kezdődik minden, a vegetáriánus lány pedig egyre kielégíthetetlenebb éhséget kezd érezni először a hús, majd a nyers hús, végül pedig az emberhús iránt. Eközben pedig átvitt értelemben is ragadozóvá válik: a csendes, eminens kislány szép lassan egy vad ösztönlénnyé érik. Egy ilyen sztorit természetesen nem lehet szemérmesen elmesélni, és annyiban igazak a hírek, hogy a Nyers időről időre tényleg gyomorforgató és megbotránkoztató. De nem a 70-es, 80-as évek polgárpukkasztó mozijaitól a Szerb filmig terjedő vonalat kívánja túllicitálni, hanem elsősorban sajátságos kontextusával sokkol. Premier plánban például csak egy ujj elfogyasztását láthatjuk, ugyanakkor a rendező Julia Ducournau gondoskodik arról, hogy ez a lehető legcinikusabb körítésben történjen meg. A film sok helyen lényegében egy rendkívül morbid fekete komédiává alakul, önmagában már csak annak köszönhetően, hogy a trashhorrorokra jellemző húzásokat lehetetlen komolyan venni, a rendező pedig éppen csak minimális komikumot csepegtet ehhez, hogy a humor kiteljesedhessen.

Pontosan azért is beszélhetünk kivételes műről, mert bár papíron a legrosszabb Zs-filmeket idézi a koncepció, ezzel Ducournau maga is tisztában van, és leheletfinom igazításaival tudatosan reagál is ezekre az elvárásokra. A botránykeltő művészfilmes pózolását egyszerre oldja a humor, a felszín alatt biztos kézzel végigvitt felnövéstörténet és a korlátozás nélküli sokkhatások. Egyszerre zavarba ejtő és üdítően szórakoztató, hogy a kannibalizmus egyszerre működik jelképként és nagyon is szó szerint értelmezendő problémakörként, ahelyett, hogy szürreális metaforába lépne át, rendre a való világban csapódnak le következményei. Rendkívül izgalmas ez az ellentmondásosság és bizonytalanság a Nyersben, hogy soha nem tudjuk, mit mennyire vegyünk komolyan és mire számíthatunk. Mintha egy hatalmas mersz vagy mersz játékot játszana velünk, ahol a legbetegebb elképzeléseinket váltja valóra szép sorban, lényegesebb fordulatai pedig éppen attól ütnek igazán, hogy néhány pillanattal előbb már ott bujkál bennünk a sejtelem, hogy mi következik, ha az eseménysor hű marad Ducournau elborult logikájához - és semmi kétség ne legyen afelől, hogy hű marad.

A Nyers tehát végeredményben nemcsak saját zsigeri motívumaival néz szembe, de valamennyire a saját hasonló gondolatainkat is kivetíti a vászonra. Mintha a clickbait cikkeken felbuzdult nézőseregnek azt mondaná, hogy "Ezt szeretnétek? Hát tessék, itt van". Ez pedig egyszerre kijózanító, megmosolyogtatóan szellemes és üdítően eredeti.

8,5/10

A Nyers teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán