Engem nem igazán tudnak lekötni a trancsirban gazdag horrorfilmek, amelyekben az undorítóbbnál undorítóbb lények ijesztgetik szegény nézőt, és kapitális közhelyeket puffogtatva tesznek el láb alól minél több szereplőt minél változatosabb formában Ellenben odavagyok a klasszikus darabokért a műfajban, ha úgy tetszik, nekem a művészhorror jön be, abból is a romantikusabb darabok. Nemhiába volt ifjabb éveimnek nagy kedvence Coppola Drakulája, a Lugosi-féle változat is tetszett, a vámpírok mellett nem lehet unatkozni, dögösek és nagyon-nagyon veszélyesek. És vajon mi lehet rosszabb egy vámpírnál? Hát, egy vámpír-boszorkány, természetesen! Mario Bava klasszikus horrorfilmjéhez eddig még nem volt szerencsém, ezért sikerült rácsodálkoznom arra, hogy milyen kiváló alkotás. Végigrettegtem a játékidőt, de egyetlen percet sem akartam elmulasztani belőle, annyira lenyűgözőek a képek, a beállítások, a fény-árnyék játék, igazi klasszikus gótikus horror!
1630-ban Moldáviában egy vámpír-boszorkányt, Asa Vaját (Barbra Steele) a saját bátyja ítél halálra szolgájával, Igor Javutich (Arturo Dominici)- csal együtt. Mielőtt eltávozik ebből a világból, megátkozza a saját családját. 200 évvel később egy orvosi konferenciára igyekezve véletlenül életre kelti őt dr. Kruvajan (Andrea Checchi), aki asszisztensével, dr. Andre Gorobec-csel (John Richardson) együtt hamarosan az egyre halálosabb események közepébe keverednek....
Egy jó film alapja mindig a jó forgatókönyv, és ezúttal Mario Bava nem kispályázott, magától Gogol-tól vette az ötletet, az ő horror-novellája alapján készült a szkript. Kellett még egy megfelelő főszereplő, hiszen az nem elég, ha a vámpír-boszorkány szép, karakteresnek is kell lennie, egy igazi femme fatale, aki hitelesen viszi bűnbe a férfinépet. Barbra Steele női szemmel nézve is jó választás volt, kegyetlenül volt halálos, ugyanakkor mindezt olyan ártatlan babaarccal vezette fel, hogy az utolsó jelenetben valóban nem volt könnyű dolga John Richardson-nak (mit szenvedtem, míg rájöttem, hogy az Egymillió évvel ezelőtt-ből volt ismerős az arca - mentségemre szóljon, hogy nem volt könnyű felismerni szakáll nélkül), amikor el kellett döntenie, hogy a két lány közül melyik a boszorkány.
A történet íve teljesen kerek, és nem túl bonyolult, itt valóban a technikáé volt a főszerep, hihetetlenül hangulatosak a képek, öröm nézni ezt a rémesen jó filmet. Ínyenceknek feltűnhet, hogy sok rendezőt megihlettek a jelenetek, én elsőre Coppolát (Drakula természetesen) és Tim Burton-t (Az Álmosvölgy legendája) említeném. A 30-as évek klasszikus horrorfilmjei előtt tiszteleg a filmmel Mario Bava, aki, ha nem is alkotta meg a női Drakulát, de azért nagyon is míves darabot alkotott a műfajban. Nem mindennapi kezdés, hogy egy szép asszony arcára rátesznek egy szögekkel kivert maszkot (az a jelenet, ahogyan közeledik a kamerához az álarc!), azonnal megvan a hangulat, amely a film végéig tökéletesen egyben marad. Vég nélkül lehetne sorolni a jobbnál jobb jeleneteket (abszolút kedvenc részemről, ahogyan Javutich hajtja a fogatot, és ahogy kikel a sírból, a férfi nézőknek pedig gondolom Barbra Steele-hez kapcsolódnak a legkedvesebb emlékei), az sem hétköznapi, ahogyan a főszereplő megöregszik/fiatalodik, stb, stb. Kár, hogy mára már eljárt az idő a szöveg felett, amely inkább kínos, mint veretes, de ennél nagyobb bajunk ne legyen, úgysem a párbeszéd a lényeg, hanem a fokozatosan növekvő feszültség, az őrjítő zene, a zseniálisan megkomponált jelenetek, minden adott egy kiadós reszketéshez, mi kell még?.
Nem zajlanak túlságosan gyorsan az események, sőt éppen azért olyan félelmetes a hangulat, mert annyira lassúdadan mozognak az élőholt szereplők, az elevenek pedig velünk együtt frászt kapnak tőlük, olyannyira földöntúlian ijesztőek. A bűn és az erény örök ellentéte a történet lényege, amely mindennel együtt egy klasszikus panelekből építkező horrorfilm, azzal a különlegességgel, hogy ezúttal egy nő volt a csábító démon, nem egy férfi, ha úgy tetszik egy feminista Drakula-történetet vitt vászonra Mario Bava, kiválóan. A néző megkapta a zsigerig hatoló félelmet, a férfi nézők egy szép főszereplőt, a női nézők pedig egy romantikusan szép történetet és egy jóképű orvost, vagyis mindenki jól járt. A zene szerepe kiemelkedő, akárcsak az operatőri munkáé, így méltán lett klasszikus ez a film a saját műfajában.
Barbra Steele nemcsak szép volt, hanem nagyon jól játszotta kettős (ártatlan/femme fatale) szerepét, kiváló választás volt a főszerepre. John Richardson szokásához híven nem váltotta meg a világot, ellenben nagyon jól nézett ki. Arturo Dominici emlékezetes jelenetek sorát kapta Javutich-ként, Andrea Checchi hozta a kötelezőt.
Mario Bava nemcsak rendezője, hanem operatőre is volt a filmnek, ennek köszönhető, hogy ilyen felejthetetlen lett a hangulat, amelynek ezer összetevője van a fényjátéktól, a hanghatásokig és a zenéig. Imádtam utálni ezt az alkotást, amelybe annak ellenére beleéltem magam az utolsó percig, hogy egyáltalán nem vagyok oda a horror műfajáért. Azt azonban nem tudom szó nélkül hagyni, hogy itt sem láttam egy igazán dögös férfi szereplőt, aki méltó ellenfele lehetett volna a halálosan veszélyes főhősnőnek. De összességében egy kiváló filmről van szó, amelyen már fogott az idő, de még mindig halálra tudja rémiszteni a nézőjét!
Látványos, klasszikus horrorfilm, kötelező darab!
9/10
A démon maszkja teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
