Egykoron, mielőtt Stan Lee és a Marvel nyikhaj istenkét csinált volna belőle, Loki igazi legenda volt a skandinávoknál, akárcsak Thor vagy Odin. Mi már a képregényfilmek szűrőjén keresztül ismertük meg őket, mert ugye kinek van ideje és energiája végigverekednie magát a régi sagákon, amelyekben írva vagyon az ő történetük. Neil Gaiman szerencsére megtette nekünk azt a szívességet, hogy szórakoztató, de elgondolkodtató formában összegyűjtötte azokat a történeteket, amelyeket annyi emberöltőn keresztül meséltek a régi vikingek az utódaiknak, hogy azok továbbadják a leszármazottaiknak. Most végre hozzánk is eljutottak a mítoszok (Pék Zoltán hagyományosan remek fordításában), jól le lehet döbbenni azon, hogy a moziból/képregényekből ismert alakokról valójában milyen képet őrzött meg az északi emlékezet, viharsebesen bele lehet feledkezni a kalandokba, amelyek során természetesen Loki keveri a kártyákat a háttérből, Thor látványosan forgatja a pörölyét, Odin bölcsen megoldja a problémákat, az istenek pedig meglepően emberi tulajdonságokkal vannak felruházva (gyerekesek, kegyetlenek, szerelmesek, hisztisek), hogy aztán a sorsuk beteljesüljön a Ragnarök során. Neil Gaiman formában van, lelki gátlás nélkül fantasy-ba oltja az ősi regéket, abban a lenyűgöző stílusban, ahogyan csak ő tud írni. Nem ér fel ez a könyv az író legjobbjaihoz, de kár lenne kihagyni az életünkből, élvezetes olvasmány!

Először vala a nagy semmi, majd lőn egy óriás, akinek leszármazottai lettek az istenek, akik az időközben megszületett sokszínű világ szuperhőseivé váltak. Thort, Odint és Lokit mindannyian ismerjük, de nem csak belőlük állt az istenek csapata, nagyon sokan gondoskodtak arról, hogy az északi (f)első liga ne legyen unalmas hely...

A könyv elején gyorsan túlesünk az eredettörténeten (gyönyörű mese, igazi skandináv ízzel és gaimani tűzzel), hogy aztán űrsebességgel vesszünk el az istenek kalandjaiban. Mert nem összefüggő történetet kapunk, hanem kisebb sztorikat, amelyek nem igazán festenek hízelgő képet az ősi világ héroszairól. Mert bizony Odin időnként félrelépett (na jó, nemes célból, vissza kellett szereznie a költészet sörét, de akkor is), Thor nem volt éppen észlény (de a pörölyét mindig is dögösen forgatta), Loki pedig sokkal nagyobb imposztor volt, mint amit a filmek alapján gondoltunk volna róla. Meglepően emberközeliek az istenek, akik szeretnek enni, inni, nem vetik meg a testi örömöket, hiúak, időnként sekélyesek. Vagyis pontosan olyanok, mint mi, csak szuperképességekkel rendelkeznek, amelyeket nem mindig csak jó célokra használnak, nekik is vannak rosszabb napjaik, és elsősorban magukra gondolnak, nem jók, de nem is rosszak.

Meglepően kegyetlen világba visz el bennünket az író, a brutalitás és az erőszak itt alapvonás, Thor gátlások nélkül pusztít el szép számú orkot csak azért, mert felhúzta magát azon, hogy el merték lopni a pörölyét, ugyanakkor a humor fel tudja oldani ezt a keménységet, nem botránkozunk meg a történéseken, inkább jól szórakozunk az amúgy nem túl vidám történeten. A vikingek kemény csávók, ez a macsóság alapvonása a történeteknek, ugyanakkor jelen van a bölcsesség is (amelyet elsősorban Odin képvisel), miközben Loki fondorlatai mindig összekevernek mindent (szinte Darth Vader-i magasságokban emelkedik a figura, azonban a Nagyúr coolsága tökéletesen hiányzik belőle), és Gaiman ebből az egészből olyan univerzumot tud alkotni, amelyben boldogan merül el az elégedett olvasó.

Nem ez az író főműve, de mégis több egyszerű ujjgyakorlatnál, még akkor is, ha a szórakoztatás a cél, hiszen olyan jól sikerült levernie a port a mítoszokról, hogy ha nem is kelnek új életre a régi istenek, de mindenképpen megújhodva és felfrissülve számítanak a figyelmünkre. Izgalmas, szenvedélyekkel teli történeteket kapunk, amelyeket áthat a súlyos északi komorság, ugyanakkor a múlt távoli mélyében rejtőző mesék tanúsággal tudnak szolgálni mai modern korunkban is. A legfontosabb mondanivaló az, hogy az élet egy hatalmas körforgás, különböző korok jönnek és mennek, egyszer minden regnáló isten ideje véget ér, az éppen aktuális Ragnarök eltörli őket a Föld színéről, hogy aztán megszülessen egy új éra, amelynek résztvevői természetesen újre el fogják követni az ő hibáikat, mégis a nemzedékek végtelen sorában összeköti őket a rokonság, kollektív emlékezetünkben megőrződnek eleink történetei, bennünk élnek tovább az őseink.

Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet, aki szereti Neil Gaimant-t, és akit érdekelnek a felturbózott skandináv mítoszok, mert a műfaji keveredés nagyon jól sikerült, az írónak sikerült saját képére formálni az északi isteneket, megtalálni az egyensúlyt a képregény és az ősi regék között. Tökéletes kikpacsolódást tud nyújtani ez a jól sikerült alkotás, a Ragnarök leírása pedig olyan brutálisan letaglózó lett, hogy szegény olvasó egy ideig biztosan nem tér magához utána. Az életmű szempontjából nem kiemelkedő darab, de végre igazi Gaiman-könyvet kaptunk a kezünkbe, amelyből nem hiányzik az akció, az érzelem, a kaland, úgy jó, ahogy van.

8/10

A könyvet az Agave Kiadó jóvoltából volt lehetőségem elolvasni.