Tavaly év végén a Netflix egy elképesztően bizarr előzetessel hozta ki a The OA-t, azonban ha valaki ismerte a sorozatot alkotó Zal Batmanglij, illetve a főszerepet játszó Brit Marling korábbi munkáit (elsősorban a Sound of My Voice-t, de akár az The East-et is), az a legkevésbé sem lepődött meg a sorozat titokzatosságán és szokatlan hangulatán. Én magam pedig rettentő kíváncsi voltam, hogy a párosra jellemző rejtélyesség, misztikum és a szektaszerű közösségek hogyan fejlődik ki egy ekkora léptékű történetben - sajnos azonban a The OA ambícióihoz már nem bizonyult elegendőnek tudásuk.
Hiába elsőrangú építész valaki és vágyik monumentális csodákat létrehozni, ha - önhibájából vagy azon kívül - csak harmadosztályú alapanyagokból dolgozhat (avagy megpróbáltam elegánsan megfogalmazni, hogy "szarból nem lehet várat"...). A The OA-re pedig ez hatványozottan igaz. Marling és Batmanglij minden eddigi művüknél bizarrabb és komplexebb történetet komponálnak, amelyben az élet és a halál határmezsgyéjére kalauzolnak el, ennek a területnek minden misztikus és tudományos-fantasztikus megközelítését beleolvasztva művükbe - miközben még ettől teljesen független történeteket is próbálnak mesélni. Aronofsky Forrása is belepirulna egy ilyen vállalkozásba, azonban a The OA-ben egyedül ez a szándék az, ami dicséretet érdemel és különlegesnek mondható.
Minél kisebb elemekre bontjuk ugyanis a koncepciót, annál kínosabb részletekre bukkanhatunk: Prairie élettörténete mintha egy brazil szappanoperából csöppent volna ide, de az évad apróbb húzásai, fordulópontjai is kivétel nélkül a tucatsorozatok és -filmek hatásvadász megoldásaira hajaznak. Batmanglij szinte hibátlan érzékkel találja meg a lehető legmesterkéltebb, legsekélyesebb ötleteket története előrelendítéséhez és megfelelő irányba terelgetéséhez. Erre alapozva pedig a nagy érzelmi csúcspontok, a transzcendens élmények is hamisan csengenek, ugyanakkor paradox módon mégis azért működnek valamennyire, mert a szándék ott van bennük többnek és egyedibbnek lenni az átlagnál. A The OA folytonosan egy saját mitológiát és világot igyekszik teremteni és még egy olyan konvencionális környezetet is új megközelítésből mutatni, mint egy közép-nyugati kertváros - és éppen ezért teljességgel felfoghatatlan, hogy ezzel az atmoszférával hogy tud ilyen ízléstelen, elhasznált klisékbe beleesni.
Azonban ez a végeredmény végső soron nem meglepő, belegondolva abba, hogy mennyire szerteágazó évadról beszélhetünk: történetünk valódi kiindulópontjához a 3. epizódban érkezünk el, ami egy 8 részes évadtól eleve meglehetősen nagyvonalú (és itt vegyük figyelembe azt is, hogy a 6-7. rész együtt tesz ki 70 percet), de utána is jellemző, hogy időben és térben is folyton ugrálunk olyan történettöredékek között, amelyeknek esélyük sincs, hogy összekapcsolódjanak. A sorozat így képtelen arra, hogy egy epizódban egyáltalán csak tiszteletadás szintjén foglalkozzon karakterei túlnyomó részével, és bár szinte minden széria megengedi magának, hogy egy-egy figurát mellőzzön vagy háttérbe szorítson ennyi időre, itt az megy ritkaságszámba, ha kivételesen akad egy pár perc valaki karakterdrámáját elmélyíteni és sorsát tovább alakítani. Ebből adódik az is, hogy rendkívül esetleges évaddal van dolgunk, amely részről részre képes teljesen más hangulatot felölteni, annak függvényében, hogy éppen melyik történetszál vagy figura kerül a középpontba, fordulatait pedig megalapozatlan hirtelenséggel tálalja.
A The OA-t az védi csak meg a totális katasztrófától, hogy mindvégig látható benne egy szilárd elképzelés. Érezzük, majd az évadzáróban tapasztaljuk is, hogy hiába a misztikum, a számos WTF-pillanat, az alkotók ezt nem használják kifogásként arra, hogy elvarratlanul hagyjanak szálakat és az összképbe nem illő, öncélú ötletekkel dobálják tele a történet folyamát. A befogadásban pedig rengeteget segít, hogy igenis tartunk valahova, van mondanivaló, még ha az igencsak esetlenül is kerül átadásra.
Azonban ezzel együtt sem sorolnám a kiemelkedő és élvezetes sorozatok közé a The OA-t, amely még Batmanglij korábbi alkotásainak fényében is csalódásnak érződik (bár ironikus módon legjobb húzásait éppen azokból kölcsönzi). Ugyan magában hordozza ugyanazt a zsenikre jellemző nagyban gondolkodást, de úgy tűnik, a rendező alapossága és történetmesélési készségei láthatóan nem terjednek túl másfél órás indie-gimmickek megvalósításán.
A The OA teljes adatlapja a Magyar Film Adatbázis (Mafab) oldalán
