Aki már valaha is próbálkozott a sorozatok teljes körű fogyasztásával, tapasztalhatta, hogy mennyire lehetetlen feladat ez, így toplistát állítani is lehetetlen feladat (legalábbis ha az átlagtól eltérően azt a látszatot kívánjuk kelteni, hogy minimális alapossággal utánajártunk a témának). Éppen ezért a következő összeállítást is összesen négyen hoztuk össze nektek, méghozzá a teljesség igénye nélkül - ezért is beszélünk legjobbak helyett kedvenceinkről. Az egyszerűség kedvéért pedig kihagytuk a már sokadik évadjukat élő szériákat, és azokat a produkciókat mutatjuk csak, amelyek 2016 folyamán debütáltak a tévék képernyőjén.

American Crime Story

(Kritika)

A sorozat első évada, melyben O.J. Simpson híres ügye került feldolgozásra szinten minden téren pozitív meglepetést hozott: nem csupán a bőrt húzta le a történetről, nem esett bele olyan hibákba, amikbe bele eshetett volna, a száraz elbeszélés helyett egy lendületes és látványos egyveleget hozott, ráadásul még azokból a színészekből is parádés alakítást tudott kihozni, akiktől azt egyáltalán nem vártunk volna. Nem is meglepő, hogy annak idején az American Crime Story lázban tartotta az egész internetet, és emiatt írhatnám, hogy garantált a siker a folytatást illetően is, de antológia-sorozat révén mindig kérdéses, hogy a következő évad mennyire tud megragadni az emberek fejében. (20legendd) 

Roadies

Ez a sorozat annyira kedves, életszerető és feelgood volt, hogy már a legelején sejtettem, hogy évad végén kasza lesz – így is lett, sajnos a folytatásból nem kért a Showtime. A roadies szó a koncertek háttérmunkásait takarja, akik felépítik és lebonyolítják az együttesek fellépéseit, és állandóan utaznak egyik városból a másikba. A hétköznapi ember számára elég menő életet élnek: nincsen rezsi, irodai robotmunka, szabályok, helyette nagy bulik és lazaság. A főnökség azonban új pénzügyest vesz fel, aki szintén a csapattal utazik mindenhova és az a feladata, hogy minél inkább szigorú keretek közé rántsa a munkát és a kiadásokat is. Az eddig szabadnak gondolt zene hirtelen nullákból és egyesekből álló tétellé válik, aminek piaci értéke fontosabb, mint az eszményi. Ezt mondanám a sorozat fő történetszálának, és az utolsó epizódokban nagyon szép lekerekítést adtak ennek a készítők. A pilotbeli szembetűnő hibákat és az összességében elég klisés kezdést a készítők szépen kijavították, és a legtöbb főbb karakter sorsa nem épp úgy alakult, mint ahogy elsőre hittem volna. A legtöbb szereplőt nézve felnövés történet is a Roadies, méghozzá elég okos és érdekes. Hiányozni fog ez a csapat. (tonks)

Az ifjú pápa

(Kritika)

Abszolút nem gondoltam volna, hogy nem túl vallásos horrorrajongó létemre 2016 legjobb újonc sorozataként egy, a katolikus egyházat pellengérre állító drámai alkotást fogok megnevezni, de  így lett. Ez vagy isteni csoda eredménye, vagy az amerikai származású XIII. Piusz pápa története jóval rétegeltebb és meglepőbb élményt nyújt annál az egyszerű, Vatikánt fricskázó gimmicknél, mint aminek az első pillantásra látszik.  (Werewolfrulez)

Love

A Netflix év elején kijött sorozata nem vert akkora visszhangot, pedig ez pont az a széria, amit bárki simán lenyomhat egy laza hétvégén. A sorozat két ember találkozásáról és kapcsolatuk kialakulásáról szól, de még inkább arról, hogy mennyi mindent cipelünk magunkkal kapcsolatról kapcsolatra. A két főszereplő közül a lány, Mickey az, aki talán több teher alatt nyög és keresi önmagát, de Gus-ban is sok érdekeset lehet találni. Mindezt elég okosan jól hangzó dolgok közé dobták a készítők (a szép Los Angeles, Gus egy népszerű tévésorozat főszereplőjének magántanára, Mickey pedig rádiós egy elég fura főnökkel), megfejelve a kevéske, de nagyon eltalált mellékszereplővel. Tökéletes dramedy, mondjuk Judd Apatow-tól nem is számítottunk másra. A 10 részes évadot akár egyben le lehet nyomni, tapasztalat. (tonks)

Horace and Pete

Louis C.K. ezúttal nem egy vígjátékkal, hanem egy kőkemény családi drámával ajándékozta meg a közérdeműt, és ez bár meglepetés lehet sokak számára, de azt kell, hogy mondjam, talán ez eddig a legjobb dolog, ami eddig kikerült a komikus kezei közül. A Horace and Pete egy ódivatú családi kocsma mindennapjaiba kalauzol el minket, ahová szinte mindig érdekes vendégek látogatnak el, de ha nem, a cselekményről akkor is gondoskodnak a különböző generációs problémákkal rendelkező családtagok. Az első 2 epizód után még meg nem mondtam volna, hogy ebből az egyik kedvencem lesz, de aztán mégis így lett, köszönhetően a remek dialógusoknak, az egyedi – színházi előadáshoz hasonlító - és színészi játékoknak is.(20legendd)

The Crown

Megint Netflix, akik ezzel a sorozattal újra színesítettek egy kicsit a sorozatprofiljukon. Twitteren valami olyasmit írtam a pilot után, hogy angol kosztümös dráma mesterfokon; ezt az óta is tartom, mert bár a téma elsőre nem fogott meg annyira (II. Erzsébet trónra kerülése és első uralkodó évei), az első promók képi világa viszont teljesen berántotta a Jane Austen sorozatadaptációkon és Downton Abbey-n felnőtt lelkem. Borzasztóan sokat költhettek rá, de megérte. Minden részt imádtam nézni, a színészi játék briliáns, a történetet is izgalmasan vezetik, rengeteget lehet tanulni az 50-es évek Angliájáról. Aki eddig nem nézett kosztümös drámát, kezdje ezzel. (tonks)

Atlanta

(Kritika)

Nem véletlen, hogy épp a napokban tarolt az Atlanta a Golde Globe-on, hiszen Donald Glover fiatalos, vicces, elgondolkodtató és kiválóan összerakott dramedy sorozata a tavalyi év egyik legjobb újonca volt, amit így gondolt jóformán minden médium és szakíró. A színész, showrunner és forgatókönyvíró Glover mert, és tudott is újat mondani a feketék és a rapper szubkultúra jelenlegi helyzetéről Amerikában, ráadásul formabontó köntösben, szórakoztatóan tette mindezt. A meglehetősen furcsa végterméknek köszönhetően nem biztos, hogy mindenki azonnal rá tud hangolódni az Atlantára – ahogy én sem tudtam egy – de amint ez megtörténik, visszamenőlegesen is átértékeljük a látottakat. (20legendd)

A kenderfutár

(Kritika)

A brooklyni biciklis drogdílerről és kuncsaftjairól szóló HBO-s sorozatot vagy háromszor újranéztem már. Epizodikus antológia terén még mindig a Black Mirror a király, de ez a sorozat is ott van a topban, imádom minden részét. Az őszi újoncsorozatok közül mindenesetre ezt szerettem a legjobban, kritika is van róla. Remélem idén sem fogja alább adni az HBO a 30 perces sorozataival. (tonks)

The Girlfriend Experience

Néhányaknak talán ismerős lehet Steven Soderbergh filme, de nem csak a cím egyezik, hanem a készítő neve, valamint a cselekmény is: a fókusz egy jogásznak készülő főiskoláson van, aki szabadidejében escort-lányként dolgozik, hiába dolgozik már gyakornokként egy menő cégnél, és ettől a ponttól kezdve el is kezdhetünk azon agyalni, hogy a főhősünk vajon pénz szűkében kényszerből, vagy a dolog élvezetéért teszi mindazt, amit. A stílusos képekben megörökített dráma legnagyobb erénye ez a karakterív, és annak boncolgatása, akár pszichológiai eszközökkel is. Emellett azonabn nem lehet elmenni a páratlan atmoszféra mellett sem, aminek következtében nem egyszer volt olyan érzésem, hogy inkább egy thrillert nézek. (20legendd)

Aznap éjjel

(Kritika)

Az Aznap éjjelben egyszerre van jelen a krimik összes jellegzetes toposza és az "Ez veled is megtörténhet!"-et harsogó földhözragadt dráma, bravúrja pedig az, amilyen ügyességgel a két oldal között egyensúlyozni képes. Egy pazarul megrendezett, megírt és eljátszott darab, amely nem az ingerküszöbünk szétrobbantására törekszik, hanem egy csendes, alattomosan a bőrünk alá szivárgó élménnyel céloz meg. Lehet, hogy nem elég kultikus vagy forradalmi, de filmművészetileg az év egyik csúcsteljesítménye. (danialves)

11/22/63

(Kritika)

A 2016-os évemet eléggé meghatározta ez a sztori, sorozatként és könyvben is nagyon bejött. Írtam róla kétszer is, úgyhogy nem is ismételgetném magam. (tonks)

The Get Down

Ritkán lehet azt hallani, hogy egy Netflixes projekt esetében problémák merültek fel mind gyártási, mind pedig kreatív oldalról, de a The Get Down esetében mégis felléptek nehezítő körülmények. Ennek ellenére talán mégis ez az a sorozata a stream szolgáltatónak - a Bojack Horseman és az Orange Is The New Black után – ami közel tudott kerülni hozzám. Persze ebben benne van az is, hogy  ’80-as években játszódó zenés produktum révén engem már a starttól fogva megvettek, és még Baz Luhrmann neve sem tudott eltántorítani. A visszás társadalmi helyzetekben játszódó cselekmény akár lehetne drámai is, de szerencsére nagyobb hangsúlyt kapott a feelgood, egy ilyen bulis, pozitív életfelfogású sorozat pedig nagyon hiányzott már a palettáról. Nem mondhatnám, hogy a legminőségibb, legkonzisztensebb darabról van szó, de az mindenképpen az egyik legszerethetőbbről, aminek köszönhetően teljesen felesleges lenne a The Get Down hibáin rágódni.

Stranger Things

(Kritika)

Mikor ebben a fagyban a tauntaunom is megdöglik, különösen jó érzésekkel gondolok vissza a meleg nyárra és a Stranger Things-re, hiszen akkor a csapból is ez folyt egy kis ideig. Alapjáraton nem nézek semmi ijesztőt, szóval ezzel a sorozattal eléggé kiléptem a komfortzónámból, de abszolút megérte. Nálam a hangulat, sztori és a szereplők is 10/10, pár hete újrázást is tartottam belőle és egyszerűen nem találok benne hibát. Kisváros, rejtélyek, szörnyek, mi kell még? Talán ennek a folytatását várom a legjobban a 2016-os újoncok közül.

Westworld

(Kritika)

Jonathan Nolan úgy alkotta újra Michael Crichton klasszikusát, hogy az egyszerre éleszti fel, viszi tovább és lát mögé annak örökségének. A Westworld azonban nemcsak a múltba révedező nosztalgiavonatokat haladja meg, hanem a kortárs trendeket is, ahogyan a döbbenetes nolani csavarokkal, a saját magába fonódó gondolataival és a robotos filmek motívumainak továbbgondolásával egy utánozhatatlan és és nem kevésbé lenyűgöző atmoszférát hoz létre. Mindezt pedig úgy, hogy ugyebár csak egy üres blöff... (danialves)

Better Things

(Kritika)

Az Atlantával együtt induló Better Thingsről koránt sem cikkeztek annyit a külföldi sajtóban, mint társáról. Még ha nem is annyira innovatív Pamela Adlon anyaságról szóló sorozata, bőven lett volna tér ahhoz, hogy többen is felmagasztalják, hiszen kevés az ilyen őszinte, személyes, de ugyanakkor általánosabb témákról szóló, mindenki számára könnyen fogyasztható tartalom a televízióban. A karakterekkel annyira könnyű azonosulni, hogy a későbbiekben könnyen előfordulhat, hogy velük együtt nevetünk vagy sopánkodunk, merthogy a Better Thingsre jellemző heves hangulatingadozás, de csakis pozitív értelemben. Pluszban pedig ismét meg kellem elékeznem a csodás gyerekszínészekről, akik minden – drámai, komikus – élethelyzetet el tudtak adni játékukkal. (20legendd)